Kazinczy és kora
FRIED ISTVÁN
Kazinczy Ferenc Orpheusa
(A 2001-es kiadás margójára)[1]
Mindazok, akik hajdan és mostanában Kazinczy Ferenc mellett vagy ellen nyilatkoztak meg, a kazinczyánusnak[2] vagy anti-kazinczyánusnak minősíthető irodalomértelmezések majdnem kizárólag a fogság utáni Kazinczy tevékenységét elemezték, bírálták, utasították el vagy magasztalták.
Huszonhét éves volt Kazinczy Ferenc, amikor 1786 őszén kinevezték az ország negyedét kitevő, tíz vármegyére, valamint a „jászok és a kis-kunok szabad kerületére” kiterjedő kassai tankerület iskolafelügyelőjévé. Abban, hogy II. József közoktatási reformjának egyik országosan is számontartott tisztségviselőjévé Abaúj megye aljegyzőjét nevezték ki, több dolog is közrejátszott. Egyrészt az iskolaügyi reformot támogató magyar politikusok – többek között Pászthory Sándor, gróf Török Lajos, Ladomérszky István – ismerték és becsülték Kazinczy irodalmi munkásságát, másrészt a császár a protestánsok bizalmatlanságát szerette volna leküzdeni protestánsoknak állami tisztségekbe való emelésével.
Három idézetet választok mottóul, amelyek alapul szolgálhatnak témánk fölvázolásához. Kazinczynál így fogalmazódott meg az a szállóigévé vált megállapítás, hogy „nyelvében él a nemzet”: „A nyelv … a nemzeti léleknek mind igen szép képe, mind hív fenntartója s ébresztője.”
Kazinczy Ferenc életében meghatározó szerepe volt a folyamatos jobbításnak, hiszen a magyar irodalmat és a magyar nyelvet igyekezett jobbá tenni, megújítani. Ennek az eszmének egyik forrása volt számára a hasonló jobbító szándékú és gondolkodású emberek csoportja. Ezeket a felvilágosult elméket a korban talán a leginkább a szabadkőműves páholyokban lehetett megtalálni.
„A magyar szabadkőművesség akkori [XVIII. századi] terjedelméről és vezér férfiairól nincsen biztos tudomásunk; irányelveit, beléletét és működését mély fátyol borítja, melynek fellebbentésére csak az imént kezdődtek az első szerény kísérletek. Az általános homályból csak egy alak magaslik ki: Kazinczy Ferencz, a nagy reformátor a nyelv és irodalom terén."
„Én nékem a kőművesség oly társaság, a mely egy kis karikát csinál a legjobb szívű emberekből, melyben az ember elfelejti azt a nagy egyenetlenséget, a mely a külső világban van, a melyben az ember a királyt és a legalacsonyabb rendű embert testvérének nézi, amelyben elfeledkezik a világ esztelenségei felől, s azt látván, hogy minden tagban egy lélek t. i. a jónak szeretete dolgozik, örömkönnyeket sír, a melyben sokkal biztosabb barátokat lél, mint a külső világban; …”[1]
Kazinczy Ferenc korában Magyarország a Habsburg Birodalom szerves részét képezte, bár jogilag önálló királyság volt, de 1687-ben a magyar rendi gyűlés a Habsburgok javára lemondott a szabad királyválasztásról. Ha ezt a korszakot szeretnénk megismerni, vagyis a XVIII. század második felének történetét, meg kell ismernünk azokat a személyeket, akik ekkor a birodalom meghatározó egyéniségei voltak.
