Kazinczy Ferenc korában Magyarország a Habsburg Birodalom szerves részét képezte, bár jogilag önálló királyság volt, de 1687-ben a magyar rendi gyűlés a Habsburgok javára lemondott a szabad királyválasztásról. Ha ezt a korszakot szeretnénk megismerni, vagyis a XVIII. század második felének történetét, meg kell ismernünk azokat a személyeket, akik ekkor a birodalom meghatározó egyéniségei voltak.
E jelentős személyek közül kiemelkedik egy régi cseh-morva nemesi család ifjú tagja, Venzel Anton Kaunitz, a későbbi mindenható államminiszter, a birodalom talán legmeghatározóbb egyénisége. A családtagjai generációk óta az udvar odaadó hivatalnokai voltak, (nagyapja alkancellár, apja Morvaország helytartója). Bécsben, a császárvárosban született az ifjú Venzel Anton, 1711. február 2-án, a család legidősebb fiúgyermekeként[1]. 14 éves korában megörökölte hitbizományként a münsteri kanonoki címet, a javadalmaiból részesült, de nem lépett egyházi pályára. Tudatosan készülve a hivatalnoki karrierre, kanonoki címéről le is mondott öccse javára. Apja takarékos, mások szerint mindenben csak a hasznot kereső, de céltudatos ember volt, s fiát is így nevelte. Neveltetésének fontos része volt az a mozgalmas társasági környezet, mely a szülői házban körbevette. Itt sajátította el az ifjú mindazokat a modorbéli finomságokat, mely későbbiekben is jellemző volt rá. Erről apja és tanítója közti levelezés is tanúskodik, s arról is, hogy a fiú „dans le grand mode”, azaz nagyvilági nevelést kapott. Házitanítói[2] mellett később Bécsben és a Lipcsei egyetemen is hallgatott néhány akadémiai félévet. 19 éves korában európai körutat, úgynevezett gavallérutat tett tanítójával, mely során többek között Lipcsében, Berlinben, Hannoverben, valamint Nápolyban, Firenzében, Genovában, Torinóban, Lyonban és nem utolsó sorban Párizsban is megfordult. Az utazás célja az ismeretszerzés, a felfedezés és a társasági ismertség, kapcsolatok kiépítése volt. Ekkor varázsolta el az ifjút Párizs, ekkor ismerkedik meg a különböző területek kultúrájával, nem utolsósorban az új gondolatokkal, a felvilágosodással, az egyes államok politikájával. Ekkor körvonalazódik a fiatal Kaunitzban az a gondolat, hogy a Habsburg Birodalomnak talán át kellene értékelnie a politikáját, hiszen ekkoriban máshonnan fenyegette veszély, mint korábban.
A Habsburg Birodalom helyzete a XVIII. század közepén
Két évvel Kaunitz születése után ért véget a spanyol örökösödési háború (1701–1713), melyben a Habsburgok évszázados ellenfelükkel, a franciákkal kerültek szembe. Megint. A háború kimerítette mindkét felet, s a szövetségeseiket is. Anglia, a Habsburgok szövetségese, az európai egyensúly megőrzésére törekedett, nem bánta, ha a kontinensen háborúkkal gyengítik egymást az államok, így nem biztos, hogy megbízható támasza a birodalomnak. Franciaország, mely az előző háborúkban megfáradt, ellentétben állt az angolokkal, elsősorban a kereskedelemben és a gyarmatokon, így az ősellenség franciák nem jelentettek komoly fenyegetést a Habsburg Birodalomra. A korábbi szövetséges Poroszország, mely ekkor jelentősen megerősödött új királyság[3] volt, terjeszkedésében fenyegette a Habsburg területeket. Nagyjából ezt látta a fiatal, de jó megfigyelő képességekkel rendelkező Kaunitz.
Kaunitz pályája
1736-ban, az utazás után véget ért az ifjú életének békésebb korszaka, megnősült. Felesége kiválasztása pályája szempontjából a lehető legsikeresebb volt, ugyanis Maria Erneste von Starhenberg személyében egy Starhemberg hercegnőt vett el, kinek családja hatalmas segítséget nyújtott az ifjú karrierjének elindulásához.
„Ugyan mit jelent egy megállapodás a jó lehetőségekkel szemben?”[4]
Az 1740-es esztendő vészterhes időszak kezdete volt a Habsburg Monarchia történetében. Meghalt VI. Károly császár (magyar királyként III. Károly), s fiúgyermeke nem lévén leányát, Mária Teréziát, s annak férjét Lotharingiai Ferencet kívánta utódjakét a trónra. Ezért az ezt megelőző évtizedekben egy sor államközi megállapodás keretén belül fogadtatta el a leányági örökösödést, a Pragmatica Sanctiót. Ugyanakkor a birodalom katonailag elmaradott, gyenge volt, s az államigazgatás is elavult, régi, nehézkes működésű volt.
Ugyanebben az esztendőben került trónra a porosz királyságban II. Frigyes, aki apjától egy erős központosított birodalmat, egy korszerű hadsereget örökölt, s telve volt nagyratörő tervekkel.
A poroszok kihasználva a Habsburg uralkodóváltásból eredő bizonytalan helyzetet[5] lerohanták az osztrák kézen lévő Sziléziát, s a Bajor uralkodóval szövetségben semmisnek tekintették a korábbi megállapodásokat, s nem támogatták Lotharingiai Ferenc német-római császári trónigényét. A korábbi szövetségesei által magára hagyott Habsburg Birodalom lassan a megmaradásáért küzdött, s csak nagy nehézségek árán sikerült, ha területi és presztízs veszteségekkel is, de túlélni ezt az időszakot. A küzdelem 1747-ig tartott és az Aacheni békével zárult le az úgynevezett osztrák örökösödési háború.
Ekkor kezdte meg hivatalnoki pályáját Kaunitz mint rendkívüli követ, a torinói udvarba vitte meg a későbbi császár II. József születésének hírét. Eleinte állandó megbízást nem szeretett volna vállalni, részben a bizonytalan helyzet, részben anyagi okok miatt. Ekkor is, mint később oly sokszor gyenge egészségi állapotára hivatkozott. Végül az angliai követségi megbízás helyett a torinói követi állást választotta. Anyagi megfontolás mellett a fontosabbnak tartott torinói megbízás mellett döntött, ahol megismerkedhetett Károly Emánuel király udvarában a híresen machiavellista Ormea miniszter[6] működésével. A pályájának következő meghatározó állomása az Aacheni béketárgyaláson való részvétel, ahol felfigyeltek az ifjú diplomata rendkívüli éleselméjűségére, ahol is belátta, hogy a meglévő szövetségi rendszer, elsősorban az angol szövetség, szinte semmi előnyt nem nyújt a Habsburg Birodalomnak.
Kaunitz, az ember
De ki is volt ez az ifjú, s milyennek is látták őt kortársai? A Kaunitz család 14 gyermekéből többen fiatalon elhunytak, valamint a felnőtt kort megértek között is gyakori volt a betegeskedés. A gyermek Kaunitz is sok betegségen esett át, némelyik egész életén át elkísérte. Gyenge egészségi állapotával megtanult együtt élni, sőt gyakran fegyverként is használta. Légúti betegség folyamatosan kínozta, és a kor orvostudománya, a rendszeres érvágás sem mozdította elő a gyógyulását. A környezetében gyakori halálesetek is hozzájárultak ahhoz, hogy Kaunitz betegesen rettegett a haláltól, a halottaktól. A korban talán divatos is volt az a fajta hipochondria, mely Kaunitzra, a kortársai szerint, oly jellemző volt. Ugyanakkor betegségei elsősorban akkor hatalmasodtak el rajta, amikor neki szüksége volt rá, vagy mert nem akart bizonyos feladatot elvégezni, vagy mert tudta, hogy az uralkodónak szüksége van rá, de nem kapta meg a kellő figyelmet.
Álljon itt egy példa. Amikor Mária Terézia az oly áhított kancellári állást felajánlotta neki, válasza a következő volt:
„Úrnőmnek ismernie kell azokat a testi-lelki hiányosságokat, melyek létéről meg vagyok győződve, s amelyek – úgy gondolom – az államkancellári feladattal összeegyeztethetlenek… a legkevésbé sem vagyok képes az államkancellár feladatait ellátni, erre nem vagyok alkalmas, még kevésbé méltó. Nem.”[7]
A fenti sorok után Kaunitz megvárta, míg az uralkodónő a vetélytársakat nagy összegekkel lecsendesítette, majd szélesebb jogkörrel felruházva kinevezte az új államkancellárt, amit „kegyesen” elfogadott. Ugyanezzel a taktikával fogadtatott el olyan intézkedéseket, melyeket túl merésznek gondolt az udvar. Ugyanakkor a reálpolitikus Kaunitz ezeket mind a birodalom érdekében tette, s utólag ezt mindenki belátta.
Másik, amit kortársai feljegyeztek róla, az a végtelen hiúsága volt, ami gyakran a pontosságát is háttérbe szorította. Nem volt mentes az önimádattól, s a francia divat bolondja volt. Nem tudott úgy elmenni egy tükör előtt, hogy percekig ne csodálta volna a kor egyik legnagyobbra tartott államférfiúját, önmagát. Túlzott divatosságával, erőltetett fiatalosságával a háta mögött gyakran gúnyolódások céltáblája volt. Nem tűrte a nyitott ablakot, kerülte a házat, ahol valaki beteg volt. Mindezek ellenére tisztelték államférfiúi tehetségét, sőt, még ellenfelei is azt mondták Mária Teréziának: „legyen minél több ilyen diplomatája”.
Mindezekkel ő maga is tisztában volt, s mentes volt minden szerénységtől, gyakran az uralkodókat is kegyes lenézéssel kezelte.
Az új irány
Az Aacheni békekötés után Kaunitz, látva a régi rendszer hiányosságait, s tudva, hogy Mária Terézia is neheztelt a korábbi szövetséges Anglia politikájára[8], új külpolitikai irányvonalat dolgozott ki. Az államkonferencia tagjaként azt javasolta, hogy a megváltozott európai helyzetben a Habsburg Birodalomnak Franciaországgal kellene szövetségre lépni, részben a terjeszkedő Porosz királysággal szemben, akár Anglia ellenében[9]. Elképzelése, s nem utolsó sorban határozott fellépése elnyerte az uralkodó kegyét, támogatását. 1750-ben kinevezték francia követnek, így nekiláthatott az elképzelése megvalósításához. Ekkor a francia trónon XV. Lajos ült, aki, ellentétben a napkirállyal, egyáltalán nem volt karizmatikus uralkodó. A szeretői, vagy ahogy akkoriban nevezték a metreszek voltak, akik jelentős befolyással bírtak a Versailles-i udvarban. Kaunitz, aki bolondja volt a francia divatnak hamar népszerű lett, s nem felejtett gesztusokat tenni az aktuális metresz Madamme Pompadour irányában sem[10].
Eleinte nehéz dolga volt az ifjú diplomatának, ugyanis a még fennálló angol-Habsburg szövetséggel szemben a francia király a poroszok segítségével igyekezett megteremteni az egyensúlyt. Ugyanakkor az angol–francia és a porosz–osztrák ellentétek is nehezítették Kaunitz dolgát. A Versailles-i udvarban ekkor új szövetségest talált a Habsburg diplomata:
„Ha Madame Pompadour bekapcsolódna a külügyekbe, okom van feltételezni, hogy nem tenne rossz szolgálatokat nekünk. Jó hozzám, úgy tűnik valamiért bízik bennem. Compiégne-ben, ottani rezidenciámon alkalmam volt arra, hogy bizonyos szívességeket tegyek előkelő udvari embereknek, akik barátai közé és az udvar legszűkebb körébe tartoznak. Tudom, hogy a király ezt kedvezően fogadta és hogy ezek közül az urak közül sokan a barátaim. Azt is értésemre adták, hogy ha lehetséges volna meghívni egy követet a király bizalmas társaságába, akkor meghívnának engem, de ez lehetetlen. Röviden: nem tudom pontosan az okát, de a király, Madamme Pompadour és egész környezetük igen jók irántam. Mindennek persze valódi munkámra nincs befolyása, de az ilyen jellegű személyes szimpátia nem szokott káros lenni, és megfelelő körülmények között jelentős eredményeket hozhat.”[11]
Kaunitz erőfeszítéseit végül siker koronázta. A francia–porosz szövetséget folyamatosan váltotta fel egy francia–Habsburg-szövetség. Kaunitz, a reálpolitikus, a nyitott gondolkodású ember, a felvilágosult diplomata ezzel az eredménnyel érte el a hőn áhított államkancellári kinevezést.
Az államkancellár
Kaunitz, kisebb egészségügyi zsarolás után elfogadta az államkancellári kinevezést, sőt azt is elérte, hogy a régi tanácsosokat az uralkodó érdemeik elismerése mellett nyugdíjazza. A korábbi háborúk során tapasztalt lassú intézkedések, az állam nehézkes működése szükségessé tette, hogy a teljes államapparátust megreformálják. Ezt a gigászi feladatot vállalta el Kaunitz, s ezért volt szükség az új emberekre.
Államkancellárként Kaunitz megkövetelte a pontos adminisztrációt, hatékonyságot, ami elengedhetetlen volt a gyors, határozott döntések meghozatalához. Ekkor, a még átalakuló kancellária szembe találta magát a porosz királlyal, aki látva az új szövetségi rendszer veszélyeit[12], megelőző támadással igyekezett a lassabb ellenfeleit meglepni. A Kaunitz által létrehozott szövetség szilárdnak bizonyult, és szemben a korábbi háborúkban látottakkal, a Habsburg haderő egyenlő félként állt a harcmezőn. A kezdeti harctéri kudarcok, valamint a régi gyakorlatok megléte miatt 1760-ban Kaunitz benyújtotta az uralkodónak az államtanács létrehozásának tervezetét. Ez a tanács egy döntési jog nélküli tanácsadó testület volt, a legfontosabb feladata a döntések előkészítése, a tájékoztatás volt. A tanács tagjai, így Kaunitz is bepillantást, sőt beleszólást nyert a birodalom ügyeibe, így most már tudta a jobb kéz, mit is csinál a bal.
Kaunitz és a magyarok
A magyar rendek a Habsburg uralkodókkal szemben kitartóan védték őseik által kivívott jogaikat, az aranybullát és a tripartitumot, bár ez utóbbi törvényerőre nem emelkedett soha. Amikor Mária Terézia pénzügyi tanácsadója, Haugwitz az örökös tartományokban a nemesség megadóztatásával igyekezett megóvni az uralkodót az államcsődtől, addig Mária Teréziát, mint magyar királyt kötötte az uralkodói esküje, melyet koronázásakor kellett letennie a magyarok alkotmányára. 1741-ben a legválságosabb időben a magyar rendek „vitam et sanguinem!” felkiáltással álltak az akkor trónra került királynő mellé, ezért Mária Terézia mindvégig hálás volt a magyar rendeknek. Így lehetett, hogy a hatvanas évek elejére a királynő is látta, hogy a magyar rendi alkotmány hátráltatja a birodalom fejlődését, mégsem vezette be a többi tartományt érintő intézkedéseket. A magyar királyság különleges helyzetben volt a birodalmon belül.
Kaunitz a következőképpen fogalmazta meg nézeteit:
„Ha a nagy és áldott Magyar Királyság helyes alkotmányt kaphatna, a dicsőséges uralkodóház hatalma megkettőződnék, s a bölcs kormányzás legszebb gyümölcsöket nevelhetné. Magyarország tehát igen nagy figyelmet érdemel, és ugyanolyan anyai gondoskodást, mint a többi örökös tartomány. Csakhogy alkotmánya sajnálatos módon még olyan, hogy a király és az ország jóléte egymást kizárják. Ugyanis az ország terményeinek értékesítése, gyárak létesítése, a gazdasági élet fellendítése érdekében történne, az nem az adófizető jobbágynak, hanem annak a nemességnek hozna hasznot, amely az állam terheitől teljesen mentesített. Ebből csak visszaélések származnának, és egy tervezett jobb berendezkedést még nehezen lehetne megvalósítani.”[13]
Kaunitz ismerte a magyar rendek ellenálló erejét, ha a kiváltságaikról van szó.
„A magyarok az udvarral szemben úgy tartanak össze, mint a kullancs. Szégyenszemre el kell ismernünk, hogy nekünk németeknek gyakran túljárnak az eszünkön. Alkotmányukat valami rejtélyes homályba burkolják, viszont a mi belügyeinkbe beavatkoznak, az uralkodó bizalmát, kegyét megszerzik, anélkül, hogy az államra annyira káros kiváltságaikból valamit is engednének. Ellenkezőleg, gyarapították is azokat. Mindamellett nem szabad a nehézségektől visszariadni, mivel az ügy a dicsőséges uralkodóház szempontjából igen fontos. Semmi sem lehetetlen, ha komolyan akarják. Az osztrák-Németalföld (Belgium) példája bizonyítja ezt. Egy országban nincs több rendi kiváltság, mint abban, egyetlen nép sem ragaszkodik ezekhez jobban, mint a németalföldi. Egységes és rendszeres eljárással mégis el lehetett érni, hogy Flandria más álláspontra térjen, és hasznos változásokat lehetett előkészíteni. Ha valami hasznosat Magyarországon is el akarunk érni, múlhatatlanul szükséges nem csak az átgondolt politikai rendszer, hanem annak mindenkori szem előtt tartása, érvényesítése. Részletkérdések megoldásával nem lehet a végső célt elérni, amit az egyik dolgon nyerünk, a másikon elveszítjük.”[14]
Kaunitz álláspontja Magyarországgal szemben a türelem és a következetesség volt. 12 pontban foglalta össze a magyarokkal kapcsolatos gondolatait, és e tervezetet 1761-ben be is nyújtotta az uralkodónak. Az államkancellár nem nagyon bízott a magyarokban, társaságához kevés magyar nemes tartozott. A kevesek közé tartozott gróf Fekete János és Teleki József.
A mérleg nyelve
1765-ben elhunyt Mária Terézia férje, Lotharingiai Ferenc. Mária Terézia gyászában már a visszavonulást is fontolóra vette. Kaunitz javaslatára az idősödő királynő fiát, Józsefet vette maga mellé társuralkodónak. A mélyen vallásos Mária Terézia és a fiatal, felvilágosult, de türelmetlen József között gyakoriak voltak az ellentétek. Kaunitz kancellár volt az a személy, aki a két uralkodó, anya és fia között az ellentéteket igyekezett elsimítani. Mária Terézia a következő szavakkal jellemezte a kialakult helyzetet:
„Nagy vigaszt jelent számomra, amit Ön a társuralkodásról mond nekem, és számítok a segítségére, e terv megvalósulásában. Ne hagyja cserben a fiamat! Látom, mindenki hízeleg neki, de tudom, hogy mindig elégedett, ha önnel beszélhet. Csak megszokta, és szereti, hogy mások tegyék meg az első lépést, és mások menjenek hozzá.”[15]
A Kancellár szerette, de kevéssé tartotta uralkodásra alkalmasnak a türelmetlen, de tenni akaró II. Józsefet. Mária Terézia 1780-ban bekövetkezett halála után az egyedüli uralkodó II. József hozzálátott elképzelése megvalósításához. Példaképe a porosz uralkodó volt, s szerette volna a Habsburg Birodalmat is porosz mintára átalakítani. Ebben a munkájában teljesen hiányzott belőle a Kaunitzot jellemző céltudatos türelem és megfontoltság. Az ekkor már idős Kaunitz igyekezett visszafogni ezt a türelmetlenséget, főleg az uralkodás második felében, mikor a józsefi mű kezdett összeomlani. 1790-ben II. József halála mélyen megrendítette Kaunitzot, de talán reménykedve figyelte az utód, II. Lipót uralkodását. A fájdalmasan rövid uralkodás (Lipót 1792-ben hunyt el) után Kaunitz végleg visszavonult a közélettől. 1794. július 27-én halt meg.
Kaunitz Venzel Anton gróf, 1764-től herceg volt a XVIII. század legnagyobb politikai személyisége. Gyermekkorától tudatosan készült a politikai pályára, s ez a felkészülés meg is hozta az eredményét. Ő volt az, aki a Habsburg Birodalom kormányzását megreformálta, helyzetét igyekezett megszilárdítani, s új szövetségi rendszer létrehozásával átrajzolta Európa hatalmi térképét.
Hivatkozások
[1] A család 16 gyermeke közül a hatodik, de az első fiú. H. Balázs Éva: Négy portré. In: Történelmi szemle, 1986/1.
[2] Házitanára Johann Friedrich von Schwanau volt, valamint Michael Heinrich Gibner, jogban járatos, de gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező udvari tanácsos.
[3] 1701-től királyság a korábbi porosz hercegség és a Brandenburgi választófejedelemség egyesülésével létrejött állam.
[4] A hagyomány szerint e szavakkal indította el a háborút II. (Nagy) Frigyes porosz uralkodó 1740-ben.
[5] IV. Károly császárral a Habsburg-ház férfiágon kihalt, a leányági örökösödés, a Pragmatica Sanctio csak bizonytalan szerződésekre tudott támaszkodni.
[6] Carlo Vincenzo Ferrero di Rosario, Ormea márkija (1680–1745)
[7] Magyarország története 1687-1790. II. kötet. Budapest, Akadémiai kiadó, 1989, 867.
[8] Az uralkodónő úgy vélte, s ennek hangot is adott, hogy az angol passzivitás miatt veszített jelentős területeket a Habsburg Birodalom.
[9] Angliának nem volt érdeke egy erős szövetség a kontinensen, inkább az egymással hadakozók között a mérleg nyelve kívánt lenni.
[10] Poór János, Madamme Pompadour. Budapest, Akadémiai kiadó, 1988, 180-185.
[11] Uo. 187.
[12] Habsburg szövetség Szászországgal, Franciaországgal, Oroszországgal és Svédországgal szemben a porosz, hannoveri, angol és néhány kisebb német fejedelemség alkotta szövetséggel.
[13] H. Balázs Éva, Bécs és Pest-Buda a régi századvégen. Magvető, Budapest, 1987, 67-68.
[14] Uo.
[15] H. Balázs Éva, A herceg, Venzel Anton Kaunitz, az államférfi. in: História, 1980/4. 103.
Kurucz Péter
gyűjteménykezelő, könyvtáros
