„Nem hittem volna ezt e mai időben,
Hogy illy ész szorúljon Magyar főkötőben…
Melly nagy ditsősége lehet ez hazánknak
Nevét emlegetni Aszszony Poétánknak!”
/Édes Gergely/
Ma már természetesnek, magától érthetőnek tartjuk, ha egy nő verset ír az anyanyelvén vagy éppen levelezést folytat kortársaival, illetve kortársnőivel. Azonban ez nem mindig volt így, s éppen ezért jelentős a magyar irodalomtörténetben Molnár Borbála (1760–1825) alakja, aki a 18. században magyarul írta verseit, magyarul levelezett, sőt német nyelvről is fordított alkotásokat. Ha ezek közül csak egy jellemzőjét is nézzük, már szembetűnő, hogy a „poétriánk” valami újra vállalkozott, s később követendő példává válhatott a nők számára.
Molnár Borbálát 1760. augusztus 25-én Újhelyben keresztelték, születése pontos helyét, illetve idejét nem ismerjük. Édesapja megtanította ugyan olvasni, „de írni nem, hogy szerelmes levelek írására ne fordítsa tudását.” S mivel iskolába nem járt, így autodidakta módon tanult meg írni, majd később a német nyelvet is elsajátította. 17 évesen kényszerházasságot kötött, édesanyja akaratából ment férjhez. Ezekben az években írta első verseit, melyek egy része sajnos nem maradt fenn, férje elégette őket. 14 évi boldogtalan házasság után végül a válás mellett döntött, el is indította ezt a kényes procedúrát, de végül erre nem volt szükség férje 1791-ben bekövetkezett váratlan halála miatt. Így a titokban verseket író fiatal Borbála három gyermekével özvegyen maradt. Ez az élethelyzet, az átélt rossz élmények, a boldogtalanság vezette végül a költészet felé, hogy érzéseit, gondolatait versben tudja elmondani, immár nem észrevétlenül. A költőnő négykötetes gyűjteményének első darabját 1793-ban Molnár Borbálá munkáji címmel adták ki Kassán, majd második darabját ugyanazon az éven jelentették meg, feltételezhetően egyszerre: „Ez az én életemnek tüköre, amelyben amiket láthatni, mindazok olyan tökéletes meglett igazságok, hogy tagadhatatlan: aki ezeket írta, született és élt e világon. De még sok lett volna, amelyeket alázatos szíve, és az édesanyjához való igaz szeretete önként elhallgattatott vele.”- írta a kötete elején „Az Olvasóhoz”.
Majd sorra jelentek meg kötetei, a harmadik 1794-ben, a negyedik 1795-ben. Molnár Borbála népszerű, keresett költő volt a 18. században, kötetei több kiadást is megértek. Fő-strázsamester Csízi Istvánnak nemes Mólnár Borbálával az erkölts pallérozását, és a szív meg-jobbítását tárgyazó verses levelezései, mellyek leg-inkább beteges állapattyában munkáltattak címen 1797-ben jelent meg Pozsonyban, melyben a levélváltásuk darabjai olvashatók. Azonban nemcsak Csízi Istvánnal (1728–1805), a nyugdíjas tábornokkal levelezett Molnár Borbála, hanem Édes Gergely (1763–1847) költővel, Gvadányi József (1725–1801) íróval, valamint kortársnőjével, Újfalvy Krisztinával (1761–1818) is. Az erdélyi költőnővel több éven át folytatott levelezést, melynek darabjait 1804-ben kötetben is megjelentették: Barátsági vetélkedés, vagy Molnár Borbarának Máté Jánosné aszszonnyal a két nem hibái és érdemei felől folytatott levelezései címmel, melyben főleg a nőket foglalkoztató témákban nyilvánították ki saját véleményüket. „Ezen csekély munkám kiadásában éppen nem a magam, hanem levelező barátném nemes tulajdonságait kívántam leginkább világ eleibe terjeszteni!” Utolsó kiadott kötete 1804-ben látott napvilágot: Szerentsétlen indulat, vagy Sarolta és Sándor, mellyet versekbe szedett Molnár Borbára címmel, melynek műfaja verses regény.
Molnár Borbála 1795–1817 között Mikes Anna grófnő társalkodónője volt Egeresen és Kolozsváron, s ezáltal bekapcsolódhatott az erdélyi társasági életbe, ekkor került kapcsolatba a már említett Újfalvy Krisztinával, valamint Kazinczy Ferenccel is. 22 éven át élt itt, majd a grófnő halála után, 1817-ben fiához költözött Hajdúbagosra, ahol egészen haláláig, 1825-ig élt.
Molnár Borbára, ahogy saját magát nevezte, Kazinczy Ferenc kortársa, „földije” volt. A széphalmi író hallomásból ismerte Molnár Borbálát mint költőnőt, később pedig személyesen is találkoztak két alkalommal. Kazinczy erdélyi útja során, 1816-ban ellátogatott Kolozsvárra Mikes Annához, s itt találkozott először Borbálával. A mester leírásából tudjuk, hogy látogatásának elsődleges célja a bárónővel való találkozás volt, s hogy a költőnővel azért kerülhetett ismeretségbe, mert a vendéglátó társalkodónője volt. „Özvegy báró Dániel Istvánné, előbb báró Bornemisza Pálné, született gróf Mikes Anna excnál két barátom vezete fel. Nyolcvan esztendős, s tiz év óta szemei egészen el vannak sötétülve, nagy lélekkel tűri a csapást, s vigasztalását a vallás tanításiból veszi, […] Ez az asszonyság nem ért németül, s Molnár Borbálát házánál tartja, hogy számára fordítson holmit, a mi aztán asszonyának felolvastassék. S így ezen általam mindeddig nem ismert földimet is (mert ez a poetriánk újhelyi) megláthatám vala, kit korunk asszonyírói közt, mindig megkülönböztetéssel fog nevezni literaturánk; őtet természet, szenvedés és az Édes Gergely vezérlései tevék verselővé.” Eddig a találkozásig tehát Kazinczy Ferenc személyesen nem ismerte Molnár Borbálát, de mint költőnőről hallott már, hiszen azzal is tisztában volt, hogy „újhelyi” származású. Az erdélyi látogatás középpontjában tehát nem az akkor már nagy ismeretségnek örvendő költőnő állt, hanem a munkaadója. Ellentétben a második találkozásukkal, hiszen akkor Kazinczy tudatosan kereste fel Molnár Borbálát, ekkor már Hajdúbagoson, „Debreczen és Várad közt utazván, Bagoson megszállék.” Az 1824-ben tett látogatásról egyetlen bizonyíték maradt fenn, Kazinczy Ferenc Édes Gergelyhez írt levele, melyet 1824. július 8-án keltezett. Ebből megtudjuk, hogy Molnár Borbálát sajnálatos baleset érte, s „akkor nap ment ki legelébb a házból, midőn nála ebédeltem” – emlékezett vissza levelében a széphalmi mester. Kazinczy kiterjedt levelezésben többször szerepel Molnár Borbála neve, levelezőpartnerei által. Kazinczy is megemlíti a költőnőt, 1816. július 16-án keltezett levelében így ír barátjának, Dessewffy Józsefnek: „Molnár Borbálát is láttam. A’ megvakult Báró Dániel Istvánné Excellnál múlat.”
A sátoraljaújhelyi kötődésű költőnő, Molnár Borbála életművének teljes feldolgozása, munkáinak kiadása még várat magára. Mindenesetre figyelemre méltó a költészete, hiszen saját korában a kulturális keresletet ki tudta elégíteni, mindezt pedig nő létére, s úgy, hogy saját magától, saját akaratából tanulta meg az írás alapjait. Életéről, munkásságáról, érdemeiről tehát mindenképp érdemes megemlékeznünk. Újhelyben élt 35 éven keresztül, s lényegében innen indult el költőként, itt kezdte el írni költeményeit, saját boldogtalansága adta kezébe a tollat. Népszerű és keresett költő volt saját korában, Weöres Sándor szavait idézve: „ő volt a női bestseller; a nő, aki tükröt tart a nők elé.” Molnár Borbála az írásaival, az elért eredményeivel a magyar nők példaképévé válhatott, hiszen megmutatta, mire képes egy írni akaró nő a 18. század végén. Végezetül szerepeljen egy idézet Molnár Borbárától, mintegy útravaló gondolatként:
„Őrizd meg ezeket,
Mint boldogságra vivő ösvényeket!”
Irodalomjegyzék
Fábri Anna, „A szép, tiltott táj felé”. A magyar írónők története két századforduló között (1795-1905) Kortárs Kiadó, Bp., 1996.
Hász-Fehér Katalin, Molnár Borbála levelező társasága. In: Irodalomismeret, 1996. 1–2. szám 38–40.
Kazinczy Ferenc, Erdélyi levelek. Kiadja: Abafi Lajos, Budapest, 1880.
Kazinczy Ferencz levelezése I–XXII. kötet
Kerner Anna, Sátoraljaújhely igazi „Losárdi Zsuzsannája”. In: Mesterkedők antológia, szerk.: Kovács Sándor Iván, Korona Kiadó, Budapest, 1999, 319–325.
Martinák Jánosné, „A szívem van benne és eszemnek gyönge fénye…” 250 éves született Molnár Borbála. Széphalom évkönyv, 2010, 197–220.
Martinák Jánosné, „Szerencsétlen szerelem” vagy „Szerencsétlen indulat”? A 250 éve született Molnár Borbála emlékezetére. Zempléni Múzsa: társadalomtudományi és kulturális folyóirat 10. évfolyam, 3. szám, 2010, 25–30.
Szilágyi Márton, Egy XVIII. század végi verseskönyv kiadástörténete. In: Magyar Könyvszemle, 106. évfolyam, 1–4. szám, 1990, 137–139.
Szinnyei József, Magyar írók élete és munkái, 1–14. kötet. Elérhető az interneten: https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-irok-elete-es-munkai-szinnyei-jozsef-7891B/
Weöres Sándor, Három veréb hat szemmel, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1982.
Stumpfné Braun Zsuzsanna
muzeológus
