Ma már természetesnek, magától értendőnek vesszük, hogy a nők tanulnak, egyetemre járnak, dolgoznak, verseket írnak, könyvet szerkesztenek. Azonban ez nem mindig volt így. Korábban a nők nem tanulhattak, még az egyetem könyvtárába sem léphettek be, nem dolgozhattak, nem olvashattak, nem írhattak.
A nők irodalmi egyenjogúságához vezető út nem volt egyenes, bár nem egyedül haladtak rajta, voltak segítőik, de ugyanakkor akadályozóik is. Sokan és sokáig úgy tartották, hogy a nő dolga a gyermeknevelés, a háztartás vezetése, férje támogatása; az olvasást, írást ártalmasnak gondolták számukra. Magyarországon az 1700-as évek végén jelent meg a nők művelődéséhez, munkájához, a politikai életben való részvételéhez való jog biztosításának az igénye. A magyar nők művelődési lehetőségeinek biztosításáért Kazinczy Ferenc és Berzsenyi Dániel is küzdöttek, hiszen az irodalomfejlesztés szempontjából jelentősnek tartották a nők művelődéséhez való jogát. A nemesi és polgári származású lányokat magasabb műveltségi szintre akarták juttatni, hogy ezáltal a kibontakozó magyar irodalom szélesebb olvasóközönséghez is eljusson. Azonban a nők körében az olvasás nem számított mindennapos tevékenységnek. Az 1784-ben megjelent, hölgyekhez szóló tanácsadó könyv történeti művek olvasását javasolja a kisasszonyoknak, és a szépirodalmi alkotások kapcsán óvatosságra int. Sokan károsnak tartották a nők olvasását. Magyarországon 1794-ben jelent meg egy kezdeményezés a nők olvasásával kapcsolatosan, melyet Kármán József és Pajor Gáspár indított el, az Uránia című folyóirat kiadásával.
A lap kiadói kifogásolták, hogy minden írás a férfiaknak szól, ezért folyóiratukat „különössen az asszonyi-nemnek” szánták, azonban leszögezték, hogy „nem zárja-ki a’ Férjfiakat…” sem az olvasásukból. Kármán József fogalmazta meg, hogy mind a nevelésnek, mind pedig a mentalitás- és értékformáló szépirodalomnak alkalmazkodnia kell a női igényhez és ízléshez. Tehát egy jó műnek a nőkhöz is kell szólnia, a női történetnek pedig a férfiak számára is érdekesnek kell lennie. Széchenyi István is számított a hölgy közönségre, Hitel című munkáját a kor „szebbkeblű hölgyeinek” ajánlotta.
A szegénység, csalódás, szerelmi boldogtalanság, gyermeknevelési gondok, egészségügyi panaszok fordították a nők figyelmét az írás, a költészet felé. Az irodalom mintegy vigasz volt számukra, az önkiterjesztés lehetősége, belső énjük kitörése. Önmaguk, egyéniségük képviseletére kevesellték a nekik osztályrészül jutott, választott vagy küzdött helyet. Egyesek úgy vélik, hogy a boldogtalanság adta és adja ma is a nők kezébe a tollat. A poétriák – ahogyan akkor nevezték őket – műveiben világi, személyes témák jelentek meg, saját életkörülményeik rajza. A hagyományos nőszerepektől való elvágyódás jele lehet az irodalmi művek alkotásán kívül az is, hogy nagyon ritka a férj nevén publikáló nő.
A 19. században jelentős változás következett be a különféle divatlapok megjelenésével, a nőegyletek, szalonok alakulásával. A nők már nem érték be az olvasással, hanem elkezdték írni a saját irodalmukat, a saját nézőpontjukból, női tollukkal, és megjelent az irodalomban a női hang. Korábban is volt már kezdeményezés, azonban ekkor léptek fel határozottabban, meg akarták mutatni, hogy a nő helye nemcsak a családban és a háztartásban van, hanem a közéletben is helyt tudnak állni.
A 19. században már nőköltő-generációról beszélhetünk, hiszen sok nő lépett fel ebben az időben az írás szándékával. Így pedig a nők is részévé váltak az irodalomnak, azonban nem mondhatjuk, hogy annak szerves részévé, hiszen továbbra is androcentrikus (férfiközpontú) irodalomról beszélhetünk. Azonban a megjelenésükkel, jelenlétükkel mindenféleképpen számolni kell, hiszen irodalmunkba színt vittek, többletet adtak hozzá. Korábban a hangjuk a magánszférára korlátozódott, a században azonban a nők szerepe megváltozott, már nem elég nekik a könyv, nem elég, hogy főszereplői és címszereplői a műveknek. A nők többet akartak – megmutatni saját hangjukat az irodalomban. Azonban a közvélemény megosztott volt az író-és költőnők megjelenésével. Az újítók bátorították a női hangok megszólalását, a konzervatívok viszont ellenezték, úgy gondolták, hogy a nő nem alkalmas írásra, csak a háztartás vezetésére, nem hitték, hogy az irodalmiság és a család összeegyeztethető számukra. Vita zajlott le közöttük a 19. században. A lényegi kérdést az adta, hogy írhat-e a nő? Ez a kérdés azonban már a megjelenésekor megkésett volt, hiszen ekkor már évszázadok óta írtak a nők.
A 19. században a közvélemény ellenezte a nők irodalmi szereplését. Sokan úgy gondolták, hogy a nő, ha belekezd az írásba, akkor legalapvetőbb feladatait hanyagolja el, és akár még a boldogságát is eljátszhatja. Tehát úgy gondolták, hogy ha a nő kapcsolatba kerül az irodalommal, akkor már nem lehet jó feleség, anya, mivel a női teendőket nem gondolták összeegyeztethetőnek a nők családon kívüli tevékenységével.
Gyulai Pál volt az, aki mereven elutasította a nők írásait a XIX. században. A kritikus szerint az anyaság és az írónőség egymást kizáró tényezők, „Az írónő nem lehet hű anya és jó feleség!” Dilettánsoknak tartotta azokat a nőket, akik mégis írásba kezdtek. Úgy gondolta, hogy unatkozásuk, szórakoztatásuk az oka, hogy tollat ragadnak. Lekicsinylően nyilatkozott műveikről, írónői pályájukról. Azonban Gyulai nem teljesen tiltotta el a nőket az írástól, szűk teret hagyott nekik szabadon, ugyanis alkalmasnak tartotta őket a mesék, beszélyek írására. Gyulai az írónők megjelenését a divatlapok teremtményeinek vélte, hiszen főleg ezekben jelentek meg a költeményeik. Azt vallotta, hogy megjelenésüket egyrészt a divatlapok bátorítása, másrészt a külföldi példa követése hozta.
Éles bírálatot mondott a nők és az irodalom kapcsolatáról: a nők alkotásai szerinte minden téren elmaradnak a másik nem művei mellett.
Gyulai Pál mellett Arany János volt az, aki nagymértékben ellenezte a nőírók szereplését. Arany elsősorban a szerkesztőket hibáztatta, amiért megjelentetik minden hozzájuk forduló hölgy alkotását. Véleménye szerint nem kellene minden munkát közreadni, mely női tollból származik. A kiadók feladata lenne, hogy kiszűrjék a kevésbé jól sikerült alkotásokat.
Gyulai és Arany mellett Madách Imre is ellenezte a női írók tevékenységét, ő egyenesen alkalmatlannak tartotta őket az irodalmi szerepvállalásra.
Láthatjuk, hogy a 19. századi írónőket sok kritika érte. Voltak, akik elhallgattak a negatív kritikák hatására, azonban voltak, akik ezzel szembeszállva tovább alkottak, hogy bizonyítsák irodalmi rátermettségüket. Azonban a támadók mellett támogatóik is akadtak, akik buzdították a megjelenő női írókat az írásra. Különféle szempontokból tartották lényegesnek, hogy a magyar nők is írjanak, hogy ezáltal részesei legyenek a magyar irodalomnak.
Gvadányi József, a korszak népszerű költője is támogatta a megszólaló női hangokat, a magyar irodalom jobb külföldi megítélése miatt pártfogolta az írónőinket, és fontosnak tartotta, hogy alkossanak, hiszen más országokban a nők ekkor már jeleskedtek a tudományokban, az irodalomban is. A nyilvánosság előtt is vállalta velük a kapcsolatot, amikor a velük folytatott verses leveleket kiadta. Tehát Gvadányi nem zárkózott el az újszerűtől, hanem inkább támogatta az irodalom felé félénken lépegető hölgyeket. Gvadányi mellett Vajda János is a támogatók között szerepel, egyenesen kívánatosnak nevezte a női részvételt az irodalom művelésében, az egész irodalom és nemzet érdekében.
Jókai Mór 1848 januárjában, az Életképekben megjelent cikkében irodalmi munkásságra buzdította a nőket, valamint hangsúlyozta műveik hiánypótló fontosságát: „Fogadják hölgyeink előre is a legőszintébb öröm hangján szóló üdvözletünket szellemi pártfogásukért, s ne féljenek belépni a költészet országába, mely annyi ismeretlen bánatot és örömet, de mindenesetre kétannyi örömet, mint bánatot terem.” Későbbi írásaiban is kiemelte a nőírók fontosságát, hiszen úgy látta, hogy a magyar irodalom haszna, hogy legyenek női írói is: „De magának az irodalomnak is érdeke van benn, hogy nőirói legyenek. Ez szükséges elem. Azt nem vitatom, hogy abból, amit a nők irnak, mindig hiányzik valami, ami a férfiak művében benne van. Ez igy van; minden lénynél, a minek szárnya van, a himé a him. De megforditva a férfiak műveiből is hiányzik többnyire az, a mi a nők költeményeiben uralgó.” Jókai már ekkor megfogalmazta a férfi és női írás különbségét.
Erdélyi Jánost is a támogatók közt látjuk, „hölgyi költészetnek” nevezte a nők általi irodalmat, mely megnevezésben is azt látjuk, hogy pozitívan viszonyul a nők által írt művekhez, a nők által megteremtett irodalomhoz, olyannyira, hogy egyedi összetételt alkot. Azonban Erdélyi szerint nem minden műfajban írhatnak a hölgyek, a bordalok írását nem javasolja számukra.
Kánya Emília, a 19. század második felének írónője is támogatta az írni akaró nőket. Családi kör címmel folyóiratot indított, melyben lehetőséget adott a hölgyeknek írásaik megjelentetéséhez. „Nőink kezében nagy hatalom van, a jóság, a nemes érzések művelésének királyi pálcája – ezzel uralkodjanak, hódítsanak és boldogítsák a kört, melyet kijelölt nekik a végzet.” Erre a biztatásra szükségük is volt az őket ért támadásokkal szemben.
Az irodalmárokat tehát foglalkoztatta a női írók kérdésköre, a nő és az irodalom kapcsolata, többen fel is szólaltak ellenük vagy mellettük. Megosztott volt a vélemény, mind a hozzáértők, mind a laikusok felől.
A 19. században alkotó nők többsége nemesi vagy nemesi eredetű családból származott. Többségük férjezett, de akadtak közöttük hajadonok és elváltak is. A házasság a lányok számára fontos volt, hiszen a társadalmi megélhetést jelentette számukra, mivel munkalehetőségük akkoriban nem volt, a férjükre hagyatkoztak. Azonban sok nő épp ez ellen lázadt fel, és írói munkába kezdett kereseti céllal, hogy el tudja tartani önmagát, esetleg még gyermekeit is. A női írók többnyire megerősítést kaptak családjuktól, esetleg az írói pályára irányító ereje volt a családban látott példának. Azonban nem minden esetben biztatták a nőket az írásra. Előfordult, hogy irodalmi leányágakról is beszélhetünk, hiszen sok írónő leánya is írásba kezdett. Így például Kisfaludy Atala után a lánya, Szalay Fruzina is. Irodalmi házasságok is köttettek a korban, a legismertebbek Petőfi Sándor és Szendrey Júlia, Jósika Miklós és Podmaniczky Júlia, Tóth Kálmán és Majthényi Flóra násza.
Tehát kirajzolódott egy folyamat, hogy hogyan is jelent meg a nő az irodalomban, hogyan vált annak szerves részévé. Három szintet lehet elkülöníteni. Először a nő múzsaként, ihletőként jelent meg a művészetekben, így az irodalomban is, ösztönzőleg hatott az alkotókra, a nő a művekben is megjelent, annak szereplőjévé vált. Ezen a szinten túllépve a nők már nem érték be azzal, hogy csak szereplői legyenek az alkotásoknak, így a nő olvasóként lépett fel. Sokan károsnak tartották a nők olvasását, féltették a nő tiszta lelkét, hogy beszennyezhetik a nem neki való írások. Ekkor különféle folyóiratok, lapok, művek jelentek meg, kifejezetten és nyíltan a hölgyeknek ajánlva. A harmadik szinten ismét új szerepet vállaltak, elkezdtek írni, fakanál helyett tollat ragadtak. Azonban először csak saját maguk számára írtak, az asztalfiókjuknak, hiszen sokáig nem merték vállalni az új szerepüket. Mielőtt a nyilvánosság elé léptek sok idő eltelt. A három szint három különféle szerepet jelent. Úgy gondolom, hogy a nőknek hosszú utat kellett megtenniük, hogy túljussanak az egyes szinteken, hiszen a nők mindig alárendelt helyzetben voltak. Nemcsak saját magukkal kellett megvívniuk a harcot, hanem főleg a környezetükkel, a berögzött és avítt szokásokkal is. Sokáig csak mint feleségek, anyák, háztartást vezető asszonyok lehettek.
A 19. században a nőköltők-generációja bebizonyította, hogy a női írók kikerülhetetlen részesei a magyar irodalomnak. Azonban a mai napig is kevesebben vannak a női írók, mint a férfiak. Ezért is lényeges, hogy a női íróinkat létezőnek tekintsük, és feladatunknak érezzük, hogy foglalkozzunk vele, hogy ne vesszenek el a női hangok.
A következő írásaimban részletesebben írok majd a 19. századi magyar írónőkről, elsőként a sátoraljaújhelyi kötődésű Molnár Borbáláról.
Irodalomjegyzék
A magyar női költészet történetének első fejezete. In: A magyar irodalom történetei a kezdetektől 1800-ig. Gondolat Kiadó, Budapest, 2007, 539-554.
Első folyóirataink: Uránia. szerk.: Szilágyi Márton, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1999.
Fábri Anna, „A szép, tiltott táj felé”. A magyar írónők története két századforduló között (1795-1905) Kortárs Kiadó, Bp., 1996.
Fábri Anna, „Közíró vagy szépíró? Írói szerepkör és társadalmi-kulturális indíttatás összefüggései a 19. századi magyar írónők munkásságában. In: Szerep és alkotás. Női szerepek a társadalomban és az alkotóművészetben, Nagy Beáta, S. Sárdi Margit (szerk.) Csokonai Kiadó, Debrecen, 1997. 61-73.
Jókai Mór, Cikkek és beszédek. 5.: 1850–1860. II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972.
Kánya Emília, Réges-régi időkről. Egy 19. századi írónő emlékiratai. Kortárs Kiadó, Budapest, 1998.
Nagyné Szegvári Katalin, A nők művelődési jogaiért folytatott harc hazánkban 1777-1918, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1969.
Stumpfné Braun Zsuzsanna
muzeológus
