Július hónap az aratásról szólt régen és most is. Az idő múlásával és a mezőgazdasági gépek fejlődésével átalakultak ennek a nagyon fontos munkának a folyamatai. Míg régen kaszával vágták le a megérett gabonát, és fáradságos, kétkezi munkával végezték az aratást, ma már komoly technikával rendelkező aratógépek látják el ezt a feladatot. Ezeknek a gépeknek a segítségével időt és energiát spórolnak a mezőgazdászok, de a régi aratási szokásoknak, a kemény munkának is megvolt a maga varázsa.
A kenyérgabona betakarításához rengeteg szokás és hiedelem kapcsolódik. Általában az aratás kezdetét június 29-hez, Péter és Pál napjához kötötték. A magyarok úgy tartották, hogy ezen a napon a „búza töve megszakad”, így el lehet kezdeni az aratást. Ha az időjárási viszontagságok miatt június 29-re még nem érett meg teljesen a búza, akkor is végeztek egy-két kaszasuhintást, ezzel is jelképesen megkezdve az aratást, nehogy a hagyomány „megszegése” miatt valami baja legyen a gabonának. Az aratási munkálatok embert próbáló feladatok voltak, melyek a betakarítás végéig „látástól, vakulásig”, reggeltől estig tartottak. A nyári zivatarok, viharok miatt igyekezni kellett, hogy a termény mihamarabb levágásra, cséplésre, majd a tárolókba kerüljön, mert az esetleges nagyobb eső, jégeső az egész évi termést tönkretehette. A kenyérbúza minden szeme az akkori emberek számára a biztonságot jelentette, megélhetésük egyik forrása volt, ezért nagy becsben tartották.
Nagy jelentőséget tulajdonítottak az aratás kezdetének és a végének. Már az aratás kezdő napját is gondosan választották ki. Egyes napokon, például újholdkor, Illés napján, vagy ha péntekre esett az aratás napja, akkor inkább nem kezdtek hozzá. Az első napon a munkát fohászkodással kezdték. A föld szélén letérdeltek és imádkoztak, kalapot emeltek, Isten áldását kérve a munkájukra.
Az aratás során használt tárgyak, mint például a sarló, ma már ismeretlennek tűnhet a fiatalok körében. Ez a szó a magyar nyelvnek még a honfoglalás előtti időszakból származó, török jövevényszava.
A sarlóval történő aratás többnyire asszonyi munka volt. Használatakor az arató az egyik kezével a gabona szárából annyit fogott össze, amennyi a markában elfért, majd ezt alulról felfelé irányuló mozdulattal, sarló segítségével levágta, kötegekbe helyezte.
A gabonavágás másik eszköze a kasza, melyet fű vágására is használtak. Aratásra történő alkalmazásáról csak a XVI–XVII. századtól rendelkezünk adatokkal.
Mint jobb és gyorsabb munkaeszközt csak a XVIII. század végi mezőgazdasági irodalom ajánlja. A kaszával csak férfiak dolgoztak. Az általuk levágott gabonát az asszonyok összeszedték (ezt nevezték marokszedésnek) és kévét raktak belőle. A kévék bekötése, összehordása szintén férfimunkának számított.
Az összekötött kévéket keresztekbe rakták. Nagy jelentőséget tulajdonítottak az első kévének, az első learatott búzaszálaknak. Egészség- és termékenységvarázsló céllal, a baromfiknak ebből az első kévének a terméséből adtak, illetve az első levágott szálakból kötöttek az aratómunkás derekára, hogy ne fájjon aratás közben és utána.
Az aratókat elsőnek meglátogató gazdát a learatott gabona szalmájával megkötözték, és csak akkor engedték el, ha borral vagy pénzzel kiváltotta magát. Újvári Zoltán néprajzkutató az egyik tanulmányában összegzi a magyar aratási szokásokat, és kapcsolatot mutat be egy ókori mondával, miszerint Lityerses-Midas frigiai király törvénytelen fia az aratás során arra kényszerítette a földje mellett elhaladó idegeneket, hogy versenyt kaszáljanak vele. Akiket legyőzött, azoknak fejét vette, testüket kévébe kötötte és a folyóba vetette. Heracles azonban legyőzte a kegyetlen aratót.
Magyaralmáson a gróf Eszterházy család tulajdonában lévő birtokon, a nagy létszámú aratóbanda, mielőtt megkezdte az aratást, megvárta, hogy kijöjjön az uraság. Amint megjelent, vágtak egy kört, majd megkötözték a kezét, azután megköszöntötték, és bő termést kívántak. A megköszöntés során szalmából készített gyűrűt húztak az ujjára, melyet a friss gabonából fontak a lányok, akik ezért cserébe pénzt, cukorkát kaptak.
Az ókori mondához hasonlíthatóan az Alföldön és az észak-magyarországi falvakban az aratók versenykaszálásra hívták ki egymást, aki lemaradt, azt játékosan kévébe kötötték.
Párválasztási, házasságjósló hiedelmek is kapcsolódnak az aratáshoz. Úgy tartották, hogy amelyik legény vagy leány elsőnek hallja meg a harangszót Péter, Pál napján, az még idén megházasodik.
A nagyobb uradalmakban vagy ahol több aratómunkás is dolgozott a földeken, amikor az aratás közben szünetet tartottak, különféle maszkos játékokkal – álesküvő, a marokszedők búcsúja, medvetáncoltatás – szórakoztatták magukat.
Függetlenül a társaság létszámától, mindenhol szokás volt ezen időszakban az arató nóták éneklése. Ahol aratási ünnepélyt rendeztek, általános szokás szerint az aratók énekszóval érkeztek meg, aratással, búzával kapcsolatos énekeket énekeltek. Kodály Zoltán jegyezte le a következőt:
Az aratás végét szintén megünnepelték. A munka végén aratóünnepet tartottak.
Az aratási munka befejezéséről is szólt ének a Nyitra megyei Kalász községben:
2. Készítsd, gazda, készítsd, gazda,
jó áldomást, jó áldomást.
3. A gazdasszony, a gazdasszony
jó vacsorát, jó vacsorát.
A Csallóközben az aratásról hazafelé menet énekelték:
Megérett a búzakalász, le kell azt már vágni,
Nem szabad a legénynek más faluba járni.
Nem is jártam, nem is fogok életembe soha,
Van énnekem a faluba kökényszemű barna.
Az éneklés mellett szokás volt még, hogy egy kis darabon talpon hagyták, nem vágták le a gabonát, hogy a következő esztendőben is jó termés legyen.
Az utolsó kévéből készítették az aratókoszorút, amit az aratás utolsó vagy utolsó előtti napján az aratók fontak búzakalászból. Formája különböző: csigaszerű, korona vagy koszorú alakú.
A nagyobb koszorút általában vesszővázra fonták. Virágokkal, különböző színű szalagokkal díszítették. Az aratók ünnepi ruhába öltözve, az aratókoszorúval a kezükben vonultak be a gazda birtokára. Az aratókoszorút kézben, rúdon vagy fejre helyezve vitték; a koszorút vagy vivőjét a gazda, gazdasszony, a földesúr, az ispán vagy a bandagazda vízzel öntözte meg. Erdélyben, ha az aratómenet a falun haladt át, a lakosok a koszorút és vivőjét csuromvizessé öntözték. A vízzel való leöntésnek bőségvarázsló, esővarázsló célja is van. A gazda megköszöni az aratókoszorút és áldomást isznak. Gyakran étellel is megvendégelik az aratókat. Az aratókoszorút általában az első házban (a tisztaszobában) a mestergerendára akasztják, az asztal fölé. Vetéskor a szemeket kimorzsolják belőle és összekeverik a vetőmaggal, hogy biztosítsák a jövő évi termést.
Az aratási szokásokkal kapcsolatban nem csak népdalokkal, hanem irodalmi alkotásokkal is találkozunk, melyek közül néhány verset olvasásra ajánlunk:
József Attila: Aratás előtt
A bús biborkirályfi, naplemente
Búcsúcsókjától ég a dús kalász.
Néhány vidám tücsök már dúdorász
S ugy ing a földön csendes este enyhe,
Mint vén öreg huszáron lóg a mente,
Kit nem ölel a nyárestéli láz.
De itt a búza s rozs méhébe száz
Apróság vár a fényre, napra, csendbe.
És várnak egyre mind a virradatra,
Mikor az égből napsugár pereg.
A duzzadt tábla jó, acélos fajta
S hajnalba jönnek barna emberek,
A válluk széles, nagy kasza van rajta...
...szellő fuvall, a tábla megremeg.
1922. október
Reviczky Gyula: Aratás
Lekonyul a búza feje;
Aratásnak van ideje.
Gazda ember kaszát penget,
Ugy vágja a sűrü rendet.
Hangzik a dal munka közbe,
A kévét igy kötik össze,
Sárga kalászt egybehányva,
Mind izzad, de egy se bánja.
Elindulnak nagy szekéren,
Koszorú van közepében,
Aratásnak koszoruja;
Igy mennek be a faluba.
A legvénebb béres aztán
A tornácz elé akasztván,
Körüle vig arcu lányok
Járnak aratási tánczot.
S a gazda pihenni dől le,
A gond messze van ma tőle.
Ha csorgott is verejtéke,
Mégis nyugalom a vége!
Benedek Elek: Aratáskor
Megérett a búza, sárgul a kalásza
Piroslik a szeme, kész az aratásra.
Dűl a kalásztenger, a kalongyák gyűlnek,
Aratók danája hangzik mindenünnet.
Amerre én járok, mindenütt aratnak,
Izzad a szegény nép, tüzében a napnak.
Arcát a tüzes nap perzseli keményen,
Bánja is a jó nép, dolgozik serényen.
Peng a kasza, sarló, csendül hegy, völgy, róna
Nincs az a muzsika, amely szebben szólna;
Még a pacsirta is elhallgat dalával,
A levegő égben némán lebeg, szárnyal.
Az aratás során a legértékesebbnek számító gabona a búza, hiszen ennek a lisztjéből készül a kenyér, mely nem hiányozhatott az étkezések során az asztalról.
A magyar nyelv szépségét, sokszínűségét mutatja, hogy a kenyérről rengeteg szólás, mondás született:
Kölcsön kenyér visszajár.
Éhesnek az árpakenyér húsnál jobban ízlik.
Megette a kenyere javát.
Úgy hiányzott neki, mint egy falat kenyér.
Kenyérre lehet kenni.
A kenyér is csak sülve jó.
A kenyér is annál jobb, minél több a szeme.
A kenyérsütés a liszt nem létén is múlik.
Ahol kalács nincs, ott jó a kenyér is.
A cipó, csak cipó, nem kenyér.
Egy fehér kenyérnél, jobb a kettő.
Ki minő kovászt tesz, olyan kenyeret eszik.
Régi búzából is válik jó kenyér.
Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel.
Kenyértörésre kerül a sor köztük.
Úgy kell valami, mint egy falat kenyér.
Irodalomjegyzék
Karácsony Molnár Erika - Tátrai Zsuzsanna, Jeles napok, ünnepi szokások. Planétás Kiadó, 2002.
Magyar néprajzi lexikon, szerk.: Ortutay Gyula, 1. kötet, Akadémiai kiadó, Budapest, 1977.
Magyar néprajz, szerk.: Balassa Iván-Ortutay Gyula, Corvina Kiadó, 1979.
Tóth Renáta
múzeumpedagógus
