A kereszténység egyik legnagyobb ünnepe a húsvét, ezen a napon ünnepeljük Krisztus feltámadását. Az egyházi mozgó ünnepek (minden éven más dátumra eső ünnepek) középpontja, melyet egy héttel előz meg farsang vasárnapja, majd ötven nap múlva követi a pünkösd ünnepe. Magyar elnevezését a nagyböjtöt, hústól való tartózkodást követő első olyan napról kapta, melyen húst vehettek magukhoz, húst ehettek a keresztények.
A Magyar néprajzi lexikonban olvashatjuk, hogy „megünnepléséről már a 3. sz.-ból vannak adataink, azonban az ünnepet nem mindenütt tartották egy időben. Bár a nicaeai zsinat i.sz. 325-ben a többségben levő nyugati vélemény alapján elhatározta, hogy húsvét ünnepe a tavaszi napéjegyenlőség (márc. 21.) után következő holdtölte utáni vasárnap tartassék – amely mindig a márc. 22-e és ápr. 25-e közötti időre esik –, ez az időpont húsvét megünneplésére csak a 8. sz. óta vált általánossá. Hazánkban az 1092-ben tartott szabolcsi zsinat szerint akkoriban négy napig tartottak húsvétot, majd a nagyszombati zsinat 1611-ben három napra, XIV. Kelemen pápa 1771-ben pedig két napra csökkentette. X. Pius pápa 1911-ben húsvét második napját is törölte a kötelező ünnepek sorából, de nálunk továbbra is megtartották.”
Húsvét vasárnapján a középkorban kiemelkedő esemény volt a feltámadás megjelenítése, melyet az ünnep reggelén játszottak el. A szertartáshoz tartozott az ételszentelés, a húsvéti bárány megszentelése is. A 10. századi írásokban már sonka- és kenyérszentelést, a 12. század óta pedig tojásszentelést is találunk a feljegyzésekben. A húsvét tavaszünnepekhez fűződő kapcsolatára utal, hogy virágvasárnap, a húsvét előtti vasárnap pálmaágakat vagy olajágakat szenteltek, melyeket hazánkban fűz- és rekettyeágakkal, barkaágak szentelésével helyettesítettek.
Ezekhez a liturgikus cselekményekhez kapcsolhatóak a népszokások, népi babonák kialakulásai. A templomban megszentelt ételekhez kapcsolódó hiedelmek közül érdekesnek tűnhet, hogy úgy vélték, azok maradékának is óriási ereje van. A szentelt sonka csontját például kiakasztották a gyümölcsfára, hogy az sokat teremjen. Székelyföldön a húsvéti étel morzsáját megőrizték, és nyáron a verebek kártevése ellen, kereszt alakban a gabonaföldekre hintették. Az Ipoly mentén egy-egy szentelt tojást ketten ettek meg, hogyha életük során eltávolodnának egymástól, akkor is emlékezzenek arra, akivel húsvéti tojást fogyasztottak.
A szokások többsége húsvéthétfőhöz kötődik. Ma is meglévő hagyományunk a húsvéti locsolkodás, melynek ősi katartikus, termékenységvarázsló szerepe és ennek kifejező formái mára visszaszorultak. A vízzel való öntözködést felváltotta az illatos vizekkel, parfümmel történő locsolkodás; a termékenységet, bőséget hozó jókívánságokat a gyerekek ajándékgyűjtő köszöntése. A húsvéti köszöntőversek legtöbbje országosan ismert, melyek többsége vallásos érzelmű parasztemberektől ered. Ezek a versek a falu nyilvánossága elé kerülve, a helyi elvárásoknak, szokásoknak, sajátosságoknak megfelelve a közösség szokásköltészetének részeivé váltak.
A locsolkodásnak minden korban megvolt a rendje, mely szerint a gyerekek kora reggeltől a délelőtti istentiszteletig járták a falut, locsolkodó verset mondtak, melyért cserébe festett tojást kaptak. Délután a fiatal legények és a felnőtt férfiak látogatták meg az ismerősök, rokonok házait. Ők már nem verseltek, esetleg egy-egy rövid, tréfás szöveget mondtak. A gyerekeknél nagy jelentősége volt, hogy milyen családi háttérből érkeztek, mert a megtanult vers is mutatta, hogy mennyire részesült „jó nevelésben” a locsolkodó. Aki hosszú verset választott és azt szépen mondta el, mindig nagyobb ajándékra számíthatott. Kovács Ágnes 1984-ben vette hangszalagra az abaúji település, Alsóvadász locsolóverseit, melyekben találunk rövid négysorosakat a két-hároméves gyerekeknek, és hosszabb verseket az iskolás korosztály számára. Az iskolából kikerülő legények már nem szívesen mondtak verset, de a házasulandó fiatalok megtisztelték vele menyasszonyukat és annak családját.
Az összegyűjtött versek között a locsolkodás szokásának katartikus eredetére utalót, vallásos tartalmat és világi témákat megfogalmazó sorokat fedezhetünk fel.
„Gyönyörű a tavasz, mosolyog az élet,
Áldásokat mutat az aranyos kikelet.
Mert feltámadt Jézus, mondják az írások,
Vízöntő Húsvétnak buzognak források.
Én is idejöttem ifjú létemre,
Hogy harmatot öntsek e szép növendékre.
Mert ha meg nem öntöm e szép növendéket,
Nem virágzik nékem esztendőre.”
A locsolkodásért a régi időkben hímes, festett tojással ajándékozták meg a leányok a legényeket. Ezeket a tojásokat először a természetben megtalálható festékekkel (hagymahéj, céklalé) festették meg. Eleinte a mintákat is a természetből vették vagy kézzel festették a tojásokra. Később az egyes területeken művészi szintre fejlesztették a tojásfestést, mely hagyományt a Hagyományok Háza szakemberei a mai napig ápolják és tanítják.
Hazánkban olyan különlegességekkel is találkozhatunk, mint a tojáshímzés, horgolt tojásdíszek, tojáspatkolás, sőt mézeskalácsból készített, művészien megfestett tojásokat is fellelhetünk. Talán az egyik legizgalmasabb fajtája a tojások díszítésének a tojáspatkolás, melynek során könnyűfém, kovácsoltvas, réz, ólom rátétet szegeznek a kifújt tojás héjához. Aprólékos, nagy figyelmet igénylő munka, mellyel a kovácsok a kézügyességüket is megmutathatják.
Ezeket a különlegességeket ma is szívesen vásárolják meg az emberek, elsősorban otthonuk díszítésére, ugyanis a locsolkodó gyerekek ma már jobban örülnek a csokoládétojásoknak és a pénzjutalomnak.
Ha már a húsvéti tojások megjelenéséről van szó, mindenképpen meg kell említenem a hagyományosan elterjedt tojásjátékokat. A gyerekek, legények által locsolkodás alkalmával gyűjtött tojásokhoz ugyanis játékok is kapcsolódtak. Lukács László a Dunántúlról, Erdélyből és Moldva vidékről gyűjtötte össze a hagyományosan játszott tojásjátékokat, melyek kipróbálása ma is izgalmas lehet. Bod Péter a XVIII. századi haladó erdélyi művelődés egyik képviselője, ünnepekről szóló Szent Heortokrátes című 1757-ben megjelent művében írja, hogy húsvétkor „a gyermekek sok Tojásokat koldulnak egybe s azokkal mulatják magokat.”
A Dunántúlon valóban húsvéthétfő reggelén locsolkodással összegyűjtötték a játékhoz szükséges tojásokat és pénzt, melyekkel tojásütést játszottak. A játék lényege, hogy kézben tartott vagy földre tett tojásba kell belevágni az aprópénzt, ha sikerül, hogy a pénz elsőre beleálljon a tojásba, akkor a dobó elnyerte a tojást.
Celldömölkön a lányok tojásdobálást játszottak, melynek lényege, hogy két leány állt egymással szemben, majd számolásra egyszerre feldobták a kezükben lévő tojást, amit meg kellett próbálni elkapni. Ügyelni kellett arra, hogy a tojások a levegőben ne ütközzenek össze, aki nem tudta elkapni a másik tojását, az vámot fizetett.
Szintén érdekes játék volt a kókányolás is, amit fiúk játszottak. Az egyik fiú a tojást a hegyesebbik végével fölfelé tartotta a markában, a másik a saját tojásával ráütött. Amelyiké összetört, az volt a vesztes.
Somogyszentpálon a gyerekek a falu melletti füves területre vitték az ajándékba kapott tojásokat és itt játszották a tojásdobálást. Ehhez a tojásokat meg kellett csácsárolni, mélyedésbe helyezték, és fűvel betakarták, majd egy lábon állva, a másikkal a tojás fölött körözve mondták:
„Császár bibica, pad alatt a béka,
ez a tojás olyan kemény legyen, mint kű.”
A csácsárolással keménnyé varázsolt tojással pedig már kezdődhetett is a játék.
A húsvéti hiedelmeket, szokásokat ma is izgalmas feleleveníteni, az ismeretleneket kipróbálni. Kérem Önöket, hogyha ismernek olyan szokást, melyet szívesen megosztanának velünk, küldjék el részünkre e-mailben a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. vagy a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. címre.
Elevenítsük fel hagyományainkat, mutassuk meg rejtett kincseinket!
Irodalomjegyzék
Bálint Sándor, Karácsony, húsvét, pünkösd. A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából. Budapest, Neumann Kht., 2004.
Lukács László, Húsvéti tojásjátékok. In: Hagyomány, 1998, 2. szám, 82–83.
Magyar néprajzi lexikon, szerk.: Ortutay Gyula, 2. kötet, Budapest, 1979.
Pais István, A húsvét történetéhez. In: Világosság, 1962, 4.szám, 30–35.
Tóth Judit, Locsolóversek Alsóvadászról. In: A miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 22., Miskolc, 1984, 133–139.
Hornyákné Tóth Renáta
múzeumpedagógus
