Manapság nehezen tudnánk elképzelni az életünket sport nélkül. Mindennapjaink fontos része: egyesek hivatásos sportolóként tevékenykednek; vannak, akik szabadidejük minőségi eltöltése céljából űznek valamilyen sportot; van, aki egészsége megőrzése érdekében vagy orvosi javaslatra kezd el sportolni; mások a televízió képernyője előtt ülve élvezik a sport által nyújtott szórakozási lehetőségeket.
A tavaly kezdődő koronavírus-járvány miatt a tervek szerint idén rendezik meg a tokiói nyári olimpiai játékokat, a labdarúgó-Európa-bajnokságot, illetve az úszó-Európa-bajnokságot is. E meghatározó sportrendezvények okán is nagy figyelem irányul a sportra, annak nyelvi vonatkozásaira, a sport jelentésére, nyelvezetére.
A sporttörténet szorosan kapcsolódik nyelvünk történelméhez, a sportnyelv a nemzet nyelvének szerves része. Mivel a sportot szakmának tekinthetjük, így a sportnyelv a csoportnyelvek közé sorolható. A sportnyelv szaknyelv is, hiszen szókincse eltér a köznyelvben használt kifejezésektől, egyedi szókészlettel rendelkezik, mely a különféle sportágakban használt fogalmakat jelöli. Szóanyagát sportszakszókincsnek nevezzük, a nyelvet pedig sportszaknyelvnek.
A sport alapja a játék, mely gyermekkorban jelenik meg a gyermekjátékok során. A kialakuló játékszellem, a versengés iránti vonzalom pedig minden sportoló alapvető tulajdonsága. A sportnyelv kialakulásához hozzájárult a hadtudomány, az orvostudomány, a neveléstudomány. A különböző sportágak, sportnemek fokozatosan elkülönültek egymástól, bevezették a kötelező iskolai testgyakorlást. Különféle törvényrendeletek szabályozták, írásban fektették le a játékszabályokat, versenyszabályzatot hoztak létre, így a hivatali nyelv is hatást gyakorolt rá.
A sportnyelv nemcsak kölcsönöz szavakat a nemzeti nyelvből, hanem vissza is hat arra. Rengeteg kifejezést ad át a társadalmi nyelvnek a média segítségével: a sajtó, a rádió, a televízió és az internet felhasználásával.
A sport kifejezés csupán az 1830-as években jelent meg és terjedt el a nyelvünkben. Hivatalos nyelvi meghatározását A magyar nyelv értelmező szótárában találjuk meg:
„1. A testi erőnek, ügyességnek, gyorsaságnak stb. alkalmazásával, felhasználásával végzett olyan tevékenység, amely nem számít munkának, s amelynek célja a testi-lelki erők, képességek harmonikus fejlesztése, ill. versenyszerű összecsapásokon való bemutatása. || a. A szellemi képességeket fejlesztő, kedvtelésből, gyak. mérkőzés keretében űzött tevékenység (pl. bridzsezés, sakkozás). 2. E tevékenység szervezeti formája a vele kapcs. intézményekkel, sportolókkal együtt; sportélet. 3. Sportág. 4. (sajtónyelvi) Ennek keretében rendezett verseny, ill. mérkőzések, sportesemények összessége. 5. (átvitt értelemben, bizalmas) Kedvtelés, szórakozás. || a. (átvitt értelemben, bizalmas, rosszalló) Olyan erkölcsi magatartás, indíték, amely haszonra, előnyre nem tekintve, öncélúan, puszta szórakozásból, szeszélyből vmi rosszra irányul, ill. az ilyen indíték alapján végzett cselekvés.”
A sportnyelv (a testmozgásra, testedzésre vonatkozó szavak, fordulatok) azonban sokkal régebbre vezethető vissza. A Pesti Hírlap 1892-ben megjelent egyik számában olvashatjuk a következőket: „A versengés, a vetélkedési vágy természetében fekszik az embernek, ős időktől fogva tart a verseny, ember ember ellen küzd, hol karddal kezében, hol szellemének fegyverével sújtja egymást. A versenyben ismerjük ki egymást, respektáljuk ellenünk erejét [...] A testierő és ügyesség fejlesztését is csak a versenyek által fokozhatjuk, hol összemérhetjük azokat. Nehéz verseny, nehéz küzdelem az élet, igénybe veszi szellemi és fizikai erőnket egyaránt.”
A sport szó kialakulása előtt a következő kifejezések utaltak a különféle sporttevékenységek végzésére: testgyakorlás, testi mesterség, testgyakorlat, gymnastica, athletica, testi nevelés, testi mívelés, stb.
Nyelvünkben legelőször Calepinus szótárában (1585) találunk kifejezést a sporttal kapcsolatos tevékenységek összefoglalására: „test gyakorlásáért hanyásra szabot ón darab – alter.” Apáczai Csere János a Magyar Encyclopaedia című munkájában (1653) írta le korának tudományos ismereteit magyar nyelven, ott szintén találkozhatunk e szavakkal: „Addig gyakoroltassék a test a míg a szín virágzónak (pirosnak) lássék, […] és a veritték ki ütni kezdjen.” Bethlen Miklós Önéletírásában (1755) a „testi mesterség” változatot használta a sporttevékenységek megjelölésére.
A 18. század végén a testgyakorlás a nevelési tárgyú írásokban is megjelent. Mátyus István Diaeteticájában (1793) korának sportgyakorlási kérdéseit taglalta.
Kiss József „kiváltképpen a Köz-népnek és az Oskolába-járó gyermekek számára” írt könyvében (1796) kifejtette, hogy az evésen, iváson és pihenésen kívül „a Testigyakorlás negyedik el-múlhatatlan fel-tétel az egésségnek fenntartására.”
A 19. század elején néhány író kibővítette a sport szó jelentését („a testnek kézi munkák által való gyakorlását”) esztergályos és lakatos munkával.
A nyelvújítás alkotása a testgyakorlat, mely legelőször 1838-ban jelent meg gróf Széchenyi István Néhány szó lóverseny körül című írásában: „mind ezen elsőség egyedül lelki és testi gyakorlatoknak, idomitásnak gyümölcse.” Elterjedt a gimnasztika, majd az athletika elnevezés is, melyek idegen megnevezései a testi gyakorlásnak.
A sport szó 1828-ban jelent meg először a Vereinigte Ofner und Pester Zeitung irodalmi mellékletében, a Gemeinnützige Blätter július 10-ei számában. Siklóssy László (1928) fordította le magyar nyelvre a szöveg egy részét: „Az angolok szenvedélyesen szeretik a játékot. Ebből származik nemzeti sajátságaik legnagyobb része: a fogadási szenvedély, a boxolás, a lóverseny, a vadászszenvedély, (…). Minderre van egy sajátságos, lefordíthatatlan elnevezésük: a sport. Minden gyakorlatot, amelyhez erő, ügyesség és gyorsaság szükséges, ezzel a szóval neveznek, amely egyszersmind amatőrséget jelent.”
Sorozatunk következő részeiben a sport nyelvezetének változásáról, a sportnyelv magyarosodásáról, a sportnyelvújításról olvashatnak majd. Emellett egy olyan interjúsorozattal is készülünk, melyben környékünk különleges sportágait szeretnénk bemutatni, nyelvi vonatkozásait, sajátos nyelvezetét, szókincsét.
Irodalomjegyzék
Bánhidi Zoltán, A magyar sportnyelv története és jelene. Sportnyelvtörténeti szótárral, Akadémiai Kiadó, Budapest 1971.
Kesztyűs Kitti
múzeumpedagógus
