Sorozatom első részében a gyermekirodalom fogalmával, fontosságával foglalkoztam. Jelen írásomban a mesék világába szeretném kalauzolni önöket, hiszen minden gyermek, az altatók mellett, először a mesékkel találkozik, azt pedig tudjuk, hogy esti mese nélkül elaludni egy gyermek sem szeret.
„A mese olyan, mint a mindennapi kenyér” - vallja Boldizsár Ildikó mesekutató, meseterapeuta. A kisgyermekeknél kulcsfontosságú, hogy mit olvasunk nekik, mi köti le a figyelmüket. Egy jól kiválasztott mese oldja a félelmet, alkalmas a tudatos és tudat alatti problémák felismerésére. A tanító szándékú mesék jó példát mutatnak, nevelő célzatúak, fejlesztik a fantáziát, kreativitást, segítik a világ felfedezését, megismerését.
A történetekben leegyszerűsített életszituációkkal találkoznak a gyerekek, melyekben a jó és a rossz karakterek tulajdonságai által fokozatosan felismerik saját és társaik jellemvonásait, pozitív és negatív szereplőkön keresztül formálódik énképük, jellemük. Megtanulják, hogy a negatív cselekedetek kedvezőtlen következményekkel járnak.
A mesében valószerűtlen elemekkel átszőtt, térben és időben is fiktív események sora tárul elénk. A valós világot képviselő hősök általában képzeletbeli teremtményekkel (sárkány, ördög, varázsló…) állnak szemben. A jó és a rossz folyamatos harcot vív egymással, mely végkifejleteként a jó, megtartott pozitív tulajdonságai, cselekedeteinek tisztasága miatt, megkapja jutalmát; a rossz pedig méltó büntetését.
A mese mint műfaj már az ókori irodalomban is jelen volt, ahol a hosszabb epikus művekbe beillesztett mesés fikciók (Homérosz: Kirké története) mellett már állatmesék is szerepeltek (Hésziodosz: A sólyom és a csalogány). Az emberi szereplőket felvonultató mesetípus a középkortól kezdve terjedt el.
A tartalom és a terjedelem módosulásával, a mese műfaján belül, megjelent a mesenovella, a meseregény, a legendamese, valamint létrejött a mesejáték. Az állat- és tündérmesék mellett idővel megszülettek a műfaj sajátos alcsoportjai is, mint a tréfás és hazugmesék, a rászedett ördögről szóló történetek, valamint a több szempontból is izgalmas csalimesék, nyelvtörők, halandzsa- és végtelen mesék.
Amikor kategorizálni szeretnénk a meséket, akkor általában két nagy csoportra osztjuk őket, mely szerint megkülönböztetünk nép- és műmeséket.
A népmesékről tudjuk, hogy szájról szájra terjedtek, mesélőről mesélőre szálltak. Nagy jelentősége volt, hogy ki az, akinek a történetmondását szereti a hallgatóság, valamint fontos tényező volt a mesét hallgatók jellemvonásainak, igényeinek felmérése.
A népi mesemondásnak, a mesélőnek saját stílusa volt, az általa elmondott történetekben pedig élettapasztalaton nyugvó tanács, bölcselet, erkölcsi normarend, túlélési stratégia is szerepelt. A népi történetek lejegyzésére már az ókorban is találunk utalást. A magyar népmesekutatás és -gyűjtés kezdete a 18. század végére tehető, amikor a népmese nem szorult ki a faluvégi paraszti közösségbe, hanem a nemesi, kollégiumi környezetben is aktívan jelen volt.
Európában az első, tudatosan összeállított gyűjtemény 1812-ben jelent meg, a Grimm fivérek, Jacob Grimm és Wilhelm Grimm nevéhez kötődik, akik a történetek leírásakor a népies stílust is igyekeztek megtartani.
Ezt követően 1812–1822 között látott hozzá a mesegyűjtéshez Gaal György, aki meséit részben levelezés által, részben egy Bécsben állomásozó huszárezred katonáinak a közreműködésével gyűjtötte össze. Az általa gyűjtött magyar meséket külföldi olvasók és az arisztokrácia tagjai számára adták ki német nyelven. Az első magyar nyelvű meséket is tartalmazó gyűjtemény Erdélyi János háromkötetes Népdalok és mondák című munkája, mely a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság gyűjtési felhívására beküldött meséket tartalmazta.
A 19. század második felében a népmesegyűjtés Arany János iránymutatásai alapján történt, aki úgy vélte, hogy a gyűjtő olyan személy legyen, mintha valamelyik vidék mesemondójaként született volna. „A nép között, ennek fonóházaiban, pásztüzeinél forogván, úgyszólván ott nevelkedvén, bírja ennek nemcsak nyelvét, hanem egész eszejárása, képzelődése, modora az elbeszélésben ki nem törlött betűkkel vésve álljon emlékezetében.” Legjobb tanítványa fia, Arany László volt, aki maga is közzétett egy népmeséket tartalmazó kötetet, valamint közreműködött a Magyar Népköltési Gyűjtemény megindításában.
A magyar népköltészet iránti közfigyelem a kezdetektől fogva a lírai műfajokat részesítette előnyben, a népmesék iránti érdeklődés csak az 1850-es évek végén élénkült meg. A kulturális elit a 19. századig a mesét nem tartotta eléggé komoly műfajnak ahhoz, hogy vele részletesebben foglalkozzon, egészen Henszlmann Imre, a legismertebb korabeli irodalomkritikus tanulmányának létrejöttéig, aki a mesék leírásáról és értelmezéséről írt. Henszlmann-nak a mesék osztályozására kialakított kategorizálásait használta alapul később Ipolyi Arnold a magyarok ősvallására vonatkozó munkáiban, Arany János a népköltészet oktatásához használt tanári jegyzeteiben, majd Arany László is 1867-ben a magyar népmesékről szóló székfoglalójában. Henszlmann tanulmányában kifejti, hogy a népmesegyűjtés elengedhetetlen, mert a civilizáció terjedésével az ősi, eredeti alapforma egyre inkább háttérbe szorul.
A 19. században a gyűjtés mellett a rendszerezés is szerepet kapott. Ekkor vált igazán a gyermekirodalom az irodalom egyik fontos ágává.
Legnagyobb népmesegyűjtőink:
Benedek Elek fő műve a Magyar mese- és mondavilág öt kötete (1849–1896). A nagy mesemondó meséi megőrzik az élőszó varázsát. Meséire nem a mitologikus homály jellemző, hanem az erkölcsiség és a szegény emberi szemlélet.
Úgy gondolta, hogy „nem a csodás elemekkel túltömött mesék a magyar nép legkedvesebb meséi, hanem azok, amelyekben saját magára, a maga észjárására ismer.” Köteteiben a gyűjtött mesék mellett saját meséit is megtaláljuk, melyekre jellemző a tájnyelviség, lényegében irodalmi nyelven újraformálta a tájnyelvi változatokat.
Arany László költőként és népmesegyűjtőként is apja, Arany János nyomdokain haladva a népi stílust részesítette előnyben. Meséit Székelyföldön gyűjtötte, melyek 1862-ben jelentek meg Eredeti népmesék című könyvében.
Török Károly népdal- és népmesegyűjtő, költő, etnográfus, aki Benedek Elekkel és Arany Lászlóval szerkesztette a Magyar Népköltési Gyűjtemény első három kötetét.
A magyar mesegyűjtés és népmesekutatás területén új korszakot jelent Ortutay Gyula Nyíri és rétközi parasztmesék, valamint Fedics Mihály című kötetének megjelenése.
A népmesék gyűjtése a mai napig folyamatosan jelen van nemcsak határainkon belül, hanem a határainkon túl lévő magyarság körében is. A tájegységenként összegyűjtött mesei anyagokban kitűnően fellelhető az adott régióra jellemző nyelvi sajátosságok mellett, a népi hagyományok sokszínűsége, mely a gyűjtőknek köszönhetően mesekönyv formájában nemzedékről nemzedékre továbbadható formában marad fent.
Azt, hogy ez az örökség mennyire fontos, és nagy szükség van rá, mi sem mutatja jobban, mint hogy a technika előrehaladtával a magyar népmesékből rajzfilmsorozat készült, mely 1980-tól 2012-ig futott a Magyar Televízió műsorán.
Igazi különlegességként pedig szeretném figyelmükbe ajánlani az idén 65 éve töretlenül működő telefonos mesemondó szolgálatot, mely a 06-80/220099-es telefonszámon érhető el, ahol nagyrészt népmeséket hallgathatnak meg a gyerekek, felnőttek, hiszen a mese kortalanul szól mindenkinek, és mesét hallgatni sok felnőtt is szeret.
Következő írásomban a műmesék körében kutakodom egy kicsit. Vajon mikor jelent meg az első magyar nyelvű mesekönyv, melynek írója saját kitalált meséit vetette papírra? Milyen könyveket olvashattak régen a gyerekek, és milyen varázslatos történetekről szóló köteteket kínálnak ma a könyvesboltok polcai?
Irodalomjegyzék
Komáromi Gabriella, Gyermekirodalom. Helikon kiadó, Budapest, 1999.
Mesebeszéd, A gyerek- és ifjúsági irodalom kézikönyve. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2017.
Nagy Olga, A táltos törvénye. Népmese és esztétikum. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978.
Hornyákné Tóth Renáta
múzeumpedagógus
