2017 január 22-én A Magyar Nyelv Múzeumában díszünnepséget tartottak a magyar kultúra napja tiszteletére. A Szózat előadása után köszöntőt mondott Szamosvölgyi Péter polgármester. Ünnepi beszédet tartott Prőhle Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója. Az eseményen díjakat, okleveleket adtak át, majd ünnepi összeállítást hallhattak a résztvevők Arany János balladáiból.
Tisztelt Polgármester Úr, Igazgató Urak, Hölgyeim és Uraim!
Köszönöm a megtisztelő meghívást a mai alkalomra, ami azért is különleges a számomra, mert most emlékezhetek meg először a Magyar Kultúra Napjáról annak az intézménynek, a Petőfi Irodalmi Múzeumnak a főigazgatójaként, aminek kötelékébe a Magyar Nyelv Múzeuma s a sátoraljaújhelyi Kazinczy Múzeum is tartozik. De ami talán még ennél is fontosabb: a Petőfi Irodalmi Múzeum az a közgyűjteményünk, ami a magyar irodalmi örökség legfontosabb őrzője, kutatója és bemutatási helye is egyben. Egy olyan intézmény, mely jelen van a mai magyar kulturális és irodalmi közéletben, s mindent megtesz azért, hogy az irodalmat, a társművészeteket s általában a kultúra világát ne pusztán a vájt fülűekkel, hanem egy minél szélesebb körrel ismertesse meg, s a fiatalabb generáció számára is megközelíthetővé s vonzóvá tegye.
Örülök, hogy a múzeum vezetőjeként immáron hivatalból is szorosabbra fűzhetem kapcsolataimat e vidékkel, amit már számos alkalommal bejártam, de sajnos még így is messze vagyok attól, hogy ismerjem azt a rengeteg értéket, ami a környéken látható, átélhető.
A Magyar Kultúra Napja 2017-ben, Kazinczy Ferenc egykori birtokán azért is rendkívüli alkalom, mert ez évben számos olyan kerek évfordulóról emlékezünk meg, aminek igen szoros kapcsolata van a magyar irodalommal, kultúránkkal s általában nemzeti öntudatunk legnemesebb megnyilvánulásaival. A Himnusz születésnapja tehát egyfajta nyitány, felütés az év további megemlékezéseihez, miközben persze – immáron 28. alkalommal – önmagában is jelentős ünnep.
De álljunk is itt meg egy pillanatra, s gondoljunk mai ünnepünk egykori kezdeményezőjére, Fasang Árpád zongoraművészre és diplomatára, hazánk egykori UNESCO-nagykövetére, aki idén lenne 75 éves! Ő volt az, aki fáradhatatlanul hirdette: kulturális értékeink által tudjuk igazán meghatározni helyünket a világban, általuk tudjuk rendezni kapcsolatainkat országon, nemzeten belül és azon kívül. Fasang Árpád volt az, aki tudta, hogy a magyar kultúra ünnepe nem a befelé fordulás és az öntömjénezés alkalma, hanem a nyílt szembenézésé, a kritikus önvizsgálaté: vajon méltóak vagyunk-e Kazinczy és Kölcsey örökségéhez, s nem vált-e csupán többé vagy kevésbé meghatottan ismételt rutinná nemzeti imádságunk eléneklése, elhadarása?
Az ugyanis sajnos szomorú bizonyosság, hogy nevezett szerzők életművét, de még a náluknál közismertebb Arany Jánosét is csak nyomokban ismeri a fiatalok döntő többsége – amint az nemrég egy felmérésből kiderült. Az ő születésének bicentenáriuma szintén a 2017-es év nagy lehetősége: lehetőség arra, hogy e sokoldalú szerzőt jobban megértsük, szállóigévé vált sorait a szövegkörnyezetükkel együtt tegyük közismertté, s életrajza által megismerjük a kort is, amiben élt, s aminek része volt a lelkesítő szabadságharc, az ötvenes évek letargiája, a rossz kompromisszumok világa, majd a 150 évvel ezelőtt megvalósult kiegyezés dilemmáktól nem mentes élménye. Mind olyan esemény, melynek költői leképeződése – bármily furcsán is hangzik ez egy mai tizenévesnek – segítséget adhat a mai viszonyaink közti eligazodásban is. S hát hol máshol, mint a Magyar Nyelv Múzeumában hangsúlyozzuk: Arany János szókincsének végtelen gazdagsága, nyelvi találékonysága olyan követendő példa, ami a nyelvében élő nemzet számára a bicentenáriumon túl is irányadó kell, legyen.
S persze említhetnénk még számos más kerek évfordulót, melyeknek a Himnusz születésnapja méltó bevezetője lehet: Szabó Magda születésének 100., Kassák Lajos születésének 130., Kodály Zoltán halálának 50. évfordulója – csak hogy néhány példát említsünk. Mindnyájan mesterei a nyelvnek, ismerői a néphagyománynak, kreatív megújítói annak a kulturális örökségnek, amit évszázadok óta őrzünk. S persze ha nemzeti nyelvről, kultúráról beszélünk, nem feledkezhetünk meg a legfontosabb dátumról: a reformáció kezdetének 500. évfordulójáról. Luther Márton német bibliafordítása indította el azt a hullámot, mely gyökeresen megváltoztatta nemcsak az ember és az Isten kapcsolatát, hanem egész Európa kulturális térképét is. A nem is oly távoli Gönc prédikátorának bibliafordítása indította útjára azt a fantasztikus fejlődést, ami a magyar nyelvhasználatot, szókincset az Arany János-i magaslatokra emelte. Bár épp a református Kölcsey figyelmezteti a református Kazinczyt egy 1817-es írásában arra, hogy a katolicizmusnak is milyen nagy érdemei voltak a kultúra megőrzésében, s hogy a reformáció mennyi fölösleges ellenségeskedést hozott a világra. S mégis: a reformáció 300. évében írja le azt, hogy „nemzetemhez tartozni a legnagyobb, mit kaptam Istenemtől.” E mondatban benne rejlik mindaz, ami a józan önmeghatározáshoz nélkülözhetetlen, s ami a Himnusz költőjének tollát is vezette: a nemzeti kötődés fontossága, amit mégis meghalad a közös hit, mely nemzeti hovatartozásuktól függetlenül is képes a felebaráti szeretet jegyében egymásra hangolni, összekötni embereket, népeket, nemzeteket. Ha az elmúlt évszázadokban vagy akár napjainkban megbomlik ez a kettősség, akkor vagy a vallási fanatizmus kerekedik felül, vagy a túlzott nemzettudat tesz türelmetlenné mások iránt.
Ha korunk civilizációs küzdelmeire tekintünk, aligha tehetünk okosabbat, mint hogy a reformkor nagyjaira hallgatunk. Amikor szembesülünk azzal a ténnyel, hogy a demográfiai tendenciák az európai őslakosok folyamatos fogyását, míg Afrika népességének rohamos növekedését jelzik; amikor az újkori népvándorlás – bármily jól is védekezünk a déli határszakaszon – valóban átrajzolhatja az öreg kontinens etnikai, vallási, kulturális térképét; vagy amikor azt látjuk, hogy a muzulmán vallási közösségek mennyivel nagyobb mozgósító erővel bírnak – s itt korántsem csak a szélsőséges, fanatikus csoportokra gondolok – , akkor láthatjuk igazán, hogy nekünk Európában, itt Magyarországon milyen óriási szükségünk van a hitbéli megerősödésre s nemzeti kultúránk, a közös európai értékek tudatosítására. Ez utóbbi pedig egy egészen különös, összetett, érzékeny jelenség. Miért is? Mert magában hordozza a keresztény-nemzeti hagyományt és a felvilágosodás értékeit egyaránt. Egy olyan keskeny mezsgye, melyen évszázadok óta tanítgatnak minket járni nagyjaink: az Angelo Solimannal barátkozó Kazinczy és a Parainesist író Kölcsey is.
S ha már az épp 180 évvel ezelőtt, nevelő célzattal írott Parainesisnél tartunk, a XXI. század második évtizedének hetedik évében, a Magyar Kultúra Napján nem lehet szó nélkül elmenni az egyre gyorsabban fejlődő digitális világ ellentmondásos, sőt, negatív kísérőjelenségei mellett. Mindnyájan látjuk az okostelefonjaikkal foglalkozó, ahogy a gyerekeim mondják, kockuló fiatal embereket, akik válogatás nélkül szörfölgetnek információról információra, csillagászati kattintásszámokat produkálva a reklámbevételekre éhes honlaptulajdonosoknak. Pedig már a Gutenberg-galaxison túli világot nem is sejtő Kölcsey is figyelmeztette Kálmán unokaöccsét: „A könyvek száma végtelen, a te éveid pedig végesek, s óráidat s napjaidat oly sok egyéb foglalatosság kívánja magának. Mint az üres beszédű társalkodót, úgy kerüld el a tartalmatlan könyvet. Sőt ne könnyen végy kezedbe oly mívet, mely a genie lángjegyét homlokán nem hordja; nagy író művét pedig mély figyelemmel tanuld keresztül. Így az olvasásnak szentelt órák nem lesznek elveszve, mint azoknál, kik választás és cél nélkül ezer meg ezer köteteket forgatnak keresztül, vagy, hogy emlékezetöket terheljék, vagy jegyző könyveiket becs nélküli apróságokkal megtömjék, vagy unalmas pillanataikat megöldököljék.”
Hogy lehet tehát okosan megszelídíteni a digitális világot, biztos kézzel válogatva a végtelen mennyiségű tartalom között úgy, hogy az egyik, különféle digitális eszközöket gyártó cég emblémája, a tudás megharapott almája ne feltétlenül s a szó szoros értelmében jelentsen egyet a bűnbeeséssel? Nem véletlen, hogy a digitalizáció közgyűjteményeink számára is az egyik legfontosabb feladat, az erre vonatkozó intézményi stratégiák célja pedig nem más, mint hogy irányjelzőket állítson fel azon a bizonyos információs szupersztrádán, amin egyre többen száguldoznak, olykor ész nélkül nyomva a pedált, vagyis kattintgatva az egérgombot, simogatva az érintőképernyőt.
Tisztelt Ünneplő Közönség!
A kulturális irányjelzők felállítása intézményi és települési szinten egyaránt nagy felelősség. Ezt a feladatot nem lehet ellátni az elefántcsonttoronyból, bármennyire is nagy a kísértés, hogy azt gondoljuk: onnan messzire lehet ellátni. Csakis a földön járva, a már meglévő igények ismeretében, azok finomhangolásával lehet eredményt elérni. Ezért is szeretnék gratulálni és köszönetet mondani mindazoknak, akik az idei programsorozatot összeállították. Ernelláék és Mágnás Miska, zongoraszó és Saul fia, Süsü és Arany János balladái – hogy csak néhányat említsek – a legnemesebb metszetét adják a sokszínű magyar kultúrának, ami a borszenteléssel együtt igazi ünneppé avatja a Magyar Kultúra Napját. Olyan ünneppé, ami önvizsgálatra késztet, és valóban mindnyájunkat emlékeztet arra az áldásra, amiről Kölcsey a Himnuszban szól, s aminek mi mindnyájan – számos gondunk, bajunk ellenére is – évszázadok óta a részesei vagyunk.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket.
Sátoraljaújhely-Széphalom, 2017. január 22.
Prőhle Gergely
a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója
