„Dalod, mint a puszták harangja egyszerű,/De oly tiszta is, mint a puszták harangja,/Melynek csengése a rónákon keresztül/Vándorol, s a világ zaja nem zavarja.”
Petőfi Sándor
2012. június 16-án, a Múzeumok éjszakáján felavatták A Magyar Nyelv Múzeuma harangját. A harang a Tokaji Múzeumból érkezett Széphalomra, s küldetése az, hogy időről időre megkonduljon, és találkozóra, eszmecserére hívja a magyar nyelv barátainak közösségét; hiszen a nyelvmúzeum küldetése szerint a magyar nyelvvel való tudatos törődés, az anyanyelvi művelődés ösztönző, ihletadó helyszíne, közösségépítő jellegű intézmény, s Kazinczy Ferenc sírja és emlékcsarnoka révén nemzeti zarándokhely.
A Magyar Nyelv Múzeuma munkatársai hangsúlyozzák, hogy méltósággal és hitelesen használják a harangot; csak akkor szólaltatják meg – de akkor mindenképpen megkongatják –, ha az szükséges, ha fontos mondanivalójuk van. Az 1777-ben öntött besztercebányai harang régi darab, évszázadok emlékét őrzi; méltó arra, hogy az elkövetkező években, évtizedekben a magyar nyelv templomában szolgáljon. A harangot Gubala Róbert sátoraljaújhelyi esperes-plébános áldotta meg; elhelyezésében és a tartóeszköz elkészítésében közreműködött Boros István (Széphalom), Matisz Attila (Erdőhorváti), Nagy Zoltán és Varga Lukács (A Magyar Nyelv Múzeuma).
2009 decemberében jelent meg A Magyar Nyelv Múzeuma nyomtatott krónikájának, az Öregharang című kiadványnak a próbaszáma. Címlapján a harangról és a magyar nyelvről írtunk. Ebből a szövegből idézünk most…
Az Öregharang megkondul
Öregharang. Lágyan búg a szó. A ö és e hangok a múló időben is örök fiatalság vidám dallamát idézik, pajkos lendületük a g-nél megtorpan; a szelíd h új szótagot indít, a tisztán csengő a magánhangzók gyöngéddé simogatják a pergőtáncot járó kemény r-t, s végül ölelésre tárt karokkal, boldog áhítattal már tudatunkból kong vissza a harang üzenete. Mely nem hal el. Részünkké lesz, miként az édes anyanyelv, az Életre és Istenre eszmélődésünk csodás-varázsos kincse.
Ha megkondult az öreg harang, a titoktudó, ősi hírnök, melynek kupolás teste századok emlékét őrizte, a magyar ember egykor megállt a járásban-beszédben, s kalaplevéve, keresztet vetve hallgatta az Úrhoz felszálló fájdalmas-szép hangokat.
Ha megkondul a harang, imádságos rezgése szívünkig ér, s megkondítja lelkünk törékeny üvegcsengettyűjét is. Megkezdett dallam minden harangszó, sorsát és sorait szívünk írja tovább.
Most is megkondul a harang: a magyar nyelv harangja; s ünnepre hívja népét. A Magyar Nyelv Múzeumából szól e harang, hangja betölti a teret, s várja, hogy a szavát értő ide látogatók lelkükben vigyék tovább üzenetét. A harang szakrális tárgy, Isten hangjának jelképe. A harang lapunk címében az Isten ajándékának tekintett emberi szó, az emberi nyelv szimbóluma. Öregsége pedig a több ezer éves magyar nyelv, Európa egyik legrégibb nyelvének múltat magában hordozó bölcsességét, tapasztalatát jelöli. Öreg harang a magyar nyelv is, benne népünk múltja rezeg, belőle őseink eszméi sejlenek fel, jelenné olvadva s a jövőről álmodón. Fiatal intézmény A Magyar Nyelv Múzeuma, de gyökerei a múltba nyúlnak: ezredéves hangok bongnak, honfoglalók kiáltása hallik, Kazinczy szelleme lép elénk, Jókai meséi adnak hitet és reményt. Minden fa ereje gyökerében rejlik, éppen ezért múzeumunk fő törekvése a nyelv titkainak értő és értető bemutatása és anyanyelvünk, anyanyelvi kultúránk hűséges szolgálata. Őrizni s továbbadni akarjuk a harangszót.
