A magyar nyelvvel való tudatos törődés sok évszázados történetében fontos helye van Kosztolányi Dezsőnek. Nemcsak a magyar szó egyik legnagyobb mestere volt ő, tevékenyen bekapcsolódott a korszak nyelvművelő mozgalmába is. Számára az anyanyelv metafizikai rejtély, a lélek lélegzése, titokzatos, csodás-varázsos jelenség, melynek megértéséhez nem racionalitás kell, hanem szív és érzés. A nyelv Kosztolányi értelmezésében a néplélek megtestesülése, játék és tett; s az első az egyenlők között az ember életében: az anyanyelv.
A Petőfi Irodalmi Múzeum 2007-2008-ban Halkan szitál a tört fény – Kosztolányi Dezső összes fényképe címmel mutatta be a költő fotóit. Széphalmi időszakos tárlatunkban kereken 100 ábrázolást válogattunk ki, így adunk változatos, sokszínű, mégis egységes képet a költőről. A lányosan szelíd arc (ő maga írta egy helyütt), a tréfás, játékos mosoly, a bölcs-szomorú szemek, a bús férfi tekintete – Kosztolányi lelke-jelleme ott van, benne van minden fényképben, megszólít, s ismerősként, barátként állítja elénk az írót, kinek az élete irodalom volt (Ignotus Pál). Kosztolányi szívesen fényképezkedett, ezt mutatja az is, hogy a ránk maradt fotográfiák jelentős hányada portré. Az író néhány kivételtől eltekintve nem dedikálta fotóit, valamivel gyakoribb, hogy kedvenc zöld tintájával – rendszerint függőlegesen – odakanyarította nevét. A kiállított fényképek másolatok; az eredeti fotográfiákat az eredetivel megegyező méretben, a sajtóból vett reprodukciókat pedig tetszőleges méretben adtuk közre.
A képeket kísérő idézetekben Kosztolányi nyelvszemléletéből villantottunk fel fontos gondolatokat. Így emlékeztünk a nyelvművelő, nyelvművész író-költőre, s egyúttal belepillantottunk a korszak, az 1900-as évek első harmadának nyelvi kérdéseibe, küzdelmeibe, a nyelvét rajongásig szerető írástudó örömébe-bánatába. A nyelvikultúra-művelés jelentős fejezetének és alkotójának, a kimondott és leírt szóról való sajátos, értő elmélkedésnek a bemutatása, illetve az elgondolkodtatás és a jelenkori nyelvállapottal való összevetés céljából választottuk ki a képek mellett olvasható Kosztolányi-szövegrészleteket. (Az idézetek forrása: Kosztolányi Dezső, Nyelv és lélek, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1971.)
Hisszük, hogy Kosztolányinak helye van Széphalmon. Összeköti őt e „szent hellyel” (Petőfi Sándor) az anyanyelv és a művészet („a lélek kultúrája”) szeretete és Kazinczy tisztelete. „Nem szabad sohase felednünk, hogy nagyra növekedett, csodálatosan simulékony, zengő nyelvünk az ő kezén acélosodott meg, hogy a börtönben született újjá, s hogy ma is olyan nyelven beszélünk és írunk, melynek szavait a bilincse rozsdájával, a tulajdon vérével rótta papírra. Hála szellemének. Egyébként e két előbbi szó – a hála is, a szellem is – az ő alkotása.” – írta a széphalmi mesterről.
A kiállítást rendezte: Nyiri Péter és Varga Lukács
