Szépirodalom és nyelv
1. Az Ön alkotásaiban világosan felismerhető az átadás gesztusa: az olvasó nemes értelemben vett tanításának-nevelésének, egy élmény, gondolat átnyújtásának, egy igazságmag elvetésének a szándéka. Ha az irodalmat az igazság kimondásának egyik eszközeként értelmezzük, ha belátjuk az irodalom társadalomformáló, identitásképző szerepét, a szépirodalom üzenetorientáltságában rejlő lehetőségeket és a szó befolyásoló erejéből fakadó hatalmát, akkor írói munkánkban édes teherként viseljük a szépírás erkölcsi-nyelvi felelősségét. És írjunk bár magunknak vagy szeretteinknek, alkotásunk mégiscsak másoknak is: az olvasónak szól; az irodalom így nyilvános megszólalás, s ekképpen nem magánügy. Ön szerint miben áll a szépírói megszólalás, az írói nyilvános gondolatrögzítés nyelvi felelőssége?
Minden igazi műalkotás egyszerre korszerű és időtlen. A hegyek, a völgyek, a síkságok térformájuk szerint évezredek óta változatlanok. Művészi ábrázolásuk kapcsán nagy nevek villannak elénk, így könnyen azt lehetne mondani, hogy emberi környezetünk lényegét már a régi nagyok bemutatták, megörökítették, ugyanez történt a lélek számtalan mozzanatával. A hajdani nagy alkotások örök erőforrásai az emberiségnek, de épp meglétük sugallja azt, hogy a jelen legértékesebb pillanatai sem zuhanhatnak bele nyomtalanul az időárba, mert amit ma látunk, most élünk át, azt a hajdaniak nem tapasztalták, pontosan ugyanazt nem láthatták, amit mi.
Éppen ezért minden korban a művészi megszólalás ember voltunk igazi szép és nagy lehetősége. A jelenségvilágból emelkedik ki a mai költő és író is. Ha figyelembe veszi, hogy megszólalásával lelki tápot adhat kortársainak, és ha él benne a remény, hogy nem hal meg minden, hanem valamit át lehet vinni a jövő partjaira, akkor világossá válik előtte, hogy felelőssége óriási, hiszen egy elidegenedett világban a sokak számára elkoptatott szavakba kell lelket lehelnie. Az olvasó, a befogadó valamit vár, olyasmit, amit környezetében, saját világában nem talált meg, illetve, ami épp a hétköznapok forgatagában, zűrzavarában nem tudott igazi renddé összeállni előtte. Pedig nyomasztja az előtte tátongó űr, boldogságra vágyik, de épp körülményeinek a hatalma ezt nem teszi lehetővé. „Aki hozzám fordul, azt meg kell becsülnöm” – ezt kell tudatosítania a művésznek, mert aki nem tiszteli mások emberi méltóságát, az saját maga számára sem várhat el semmiféle tiszteletet. A nyelvnek, és különösképpen a művészinek - üdének, tisztának, eredetinek, egyéninek, szépnek és természetesnek kell lennie. Ez a megszólaló felelőssége, mert különben nem méltó arra, hogy a nagy elődök nyomába lépjen. Különben nem várhatja el, hogy figyeljenek a szavára.
A felelősség minden megszólalás esetén jelen van. Amiről én most beszélek, az a felelősség legnagyobb fokát érinti, ezért tartom fontosnak, hogy az adott kérdésre alapos választ adjak, és az egész gondolatkör forrásvidékét vizsgáljam meg. A művészet életünk szerves része. Nélküle a lélek hiánybetegségben szenved. Ez mindenféleképpen nagy baj, még akkor is, ha az illető egyénben ez nem tudatosodik. Túl hosszan lehetne csak kifejteni azt, hogy a társművészeteknek milyen nagy szerepük van életünkben. Elég a gyermekekre gondolni. Mily természetes az, hogy énekelnek, táncolnak, mesét mondanak. Az ősi, népi játékokban jelen van valami a művészetekből, sőt olyan képességeket is megmozgatnak, amelyekben ott rejtőznek a tudomány csírái is.
Lehet, hogy sokan csak érzik, és nem fogalmazzák meg azt, amit én most Ady egyik versének szép részletét átalakítva így mondok: „Mennyi szép vers van, és mind a másé. Mennyi szép kép, szobor van, és mind a másé. Mennyi szép zenemű van és mind a másé.” Ebben a „sóhaj”-ban itt nem a tulajdonjog a leglényegesebb, hanem a közös szellemi érték nagysága és az egyéni valónk közt feszülő értékbeli különbség felismerése, belátása, szinte fájdalma, pedig természetes körülmények közepette csakis az örömet kellene éreznünk. Egyszerűen azt, hogy ez az érték létezik, és én is részesülök benne. Ám ez a sóhaj nem mindig káros, hiszen épp a hatására kialakulhat az emberben az a késztetés, amely azt sugallja, hogy maga a befogadó is szeretne ilyen műveket létrehozni, mert olyasmit látott (lát), érez és tud, olyan élményben részesült, amellyel a meglévő alkotások közül sehol sem találkozhatunk. Nem csupán a zene mindenkié, hanem az összes művészet is, sőt, az alkotás joga is. Az irodalmár repülésének a felhajtó erejét a nyelv adja. A közös tudat csakis a legnagyobb kincseket őrizte meg. A halandzsa, az összevissza gajdolás létezett a múltban is, de még a réjának is megvan az igazi rendje, tehát a torz, a rendezetlenség vádja még ezt a játékos, nyelvi, népi költői elemet sem érheti. Gyönyörű és mély igazságot fed fel Kemény Zsigmond vallomása: legszebb népballadáink közül - akár kettőért - odaadta volna minden regényét, csak ő lehetett volna ezeknek a szerzője. Nézzük meg ezeknek a balladáknak a nyelvét, és gondoljunk a saját nyelvi felelősségünkre! A régiekből úgy virágzott a nyelv, mint minden a teremtés hajnalán…
„Ki legszebbet alkot, az elsőség azé” – határozta meg Bartók Béla az örök igazságot. Ez tény, de ki mer úgy lantot pengetni, ha látja maga előtt az emberi szellem óriásait? Kérdésemben olyan sarkítás van, amely sokféle választ tesz lehetővé. A számomra a legmegnyugtatóbb feleletet az ősi gyökerek alapján lehet megadni. Tudom, hogy egyesek szerint ez a „legelavultabb” megoldás, amelyért „élni sem érdemes”, de bizonyítékul épp Bartók Bélára hivatkozom, hiszen az ő művészetében a legősibb gyökerek a legmodernebb életérzéssel együtt jelennek meg.
Mi szükség van erre? Igen nagy! A lehető legnagyobb! Az emberiség soha ilyen mértékben nem veszélyeztette önmagát – jövőjét, létét, tehát minden olyan szellemi erőforrásra szükség van, amelyet valaha létrehozott. Aki ma költőként, íróként megszólal, joga van „bármihez”, de ha van felelősségtudata, akkor a fenti kérdést nem kerülheti meg. Akkor tudnia kell, hogy rendkívüli kötelessége van: nemzete és az emberiség igazi értéket akar tőle kapni. Adni kell, és nem követelni! A jövő nemzedékek szellemi szintjét, művészi érzékét nem ismerjük, de ha megmarad bennük az az érdeklődés, kíváncsiság, amely az emberiség legjobbjaiban bármikor létezett, akkor okosak lesznek, és nem zárják el az örök erőforrásokat. Ők is az igazi kincset keresik majd a múltban. A költészet a szavak aranya. Ez ugyanúgy igaz most, mint ahogyan az a múltban is így volt, és a jövőben is így lesz, ha utódaink valóban megőrzik emberi arcukat.
A felelősséget azért kell kiemelni, mert manapság sokan a sarat igyekeznek az arany szintjére emelni: a szabadosság bűvöletében ez is lehetséges. Megtehetik. Az unatkozó ember szórakozhat, de nincs olyan kor, amelynek a sarát, szennyét, hordalékát tisztelettel őrizné az emberiség, a hamisat, a hazudott értéket tartogatná, mivel az idő hatalmas szűrőrendszer, életvíz-tisztító. A nyelvben végtelen erő lakozik: az emberiség szellemi alapzata. A torz; a korcs kihull belőle, mert a nyelv is „él és élni akar”. A hibridjelenségek többnyire életképtelenek.
A szó művészeinek hallatlanul nagy a felelősségük, hiszen nem csupán a testünket veszélyeztetik a felelőtlenül ránk szabadított mérgek, hanem lelkünket is, és a szellemi mérgeket irodalmár mezben tetszelgő felelőtlen személyek is adagolják. Kell a tisztítás: őrizni kell a lélek aranyát.
Aki felelőtlenül pengeti a lantot, megtéveszti hallgatóit, elveszi azok kedvét magától a daltól, a verstől. „Nem vágják el azt a kezet, amelyik ad” (Veren eli kesmezler) – mondja a török. A görög „karizma” szó eredeti jelentése „ajándék”. A népművészet olyan kristályosodási folyamat, amelyben a jót, az igazi értéket az ősök adják át az utódoknak. Mennyi sok névtelen, de a hátrahagyott művek alapján nagy tehetség, igazi személyiség élt a múltban! Értéket közvetítettek, értéket adtak át. Egyéniségük hol van? A nevük homokba íródott, de értékeiket ma is élvezzük. Ebben az ajándékozásban tündöklik fel igazi személyiségük. Egy nemzet, egy ország akkor boldog, akkor vár rá igazi és szép jövő, ha a többség az adásban látja a személyiség titkát és nem a rablásban.
2. Milyen nyelvi példát adhatnak nekünk irodalmunk nagyjai? A nyelvápolásban kiemelt szerepe lehet a szépirodalom olvasásának, a művészi nyelvhasználat megismerésének. Mi a jelentősége, milyen kedvező hatása lehet nyelvhasználatunkra, nyelvi kultúránkra például Arany János, Ady Endre vagy Jókai Mór, Németh László művészetének?
„Nyelvében él a nemzet” – több mint másfél évszázada hirdeti a szállóige. Mindnyájan, akik megszólalunk magyarul, valamilyen módon bekapcsolódunk népünk életébe, természetes vérkeringésébe. Ha szeretjük őseinktől kapott áldott szavainkat, ha élmény a számunkra a beszéd az írás, akkor akár észrevesszük, akár nem, általunk is folytatódik a teremtés műve – népünk egy tagja, egy személy így adja át azt, amit őseitől kapott.
József Attila szerint a nemzet közös ihlet. Ebből következik, hogy mindazok, akik átérzik múltunk, jelenünk lényegét, és hisznek jövőnkben, részesülnek közös létünk szépségeiben. Ha az a lét jó volt, akkor vigasz a bajban; ha vérzivataros századainkat idézzük, akkor épp a túlélés nagyszerű ténye lehet erőforrás bajaink, keserveink közepette.
A közös ihlet és a nemzet nagyszerű összekapcsolása épp azt bizonyítja, hogy a nemzet számára mindenki fontos, csak hassa át a boldog és titokzatos áramlás, olyan erő, amely hitet ad: egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak. Van emberi méltóságunk. Ezt semmilyen ellenünk irányuló gyűlölet, aljas indulat nem veheti el tőlünk. Általunk tud több értéket felmutatni az emberiség: kap többet. Arany János, Ady Endre, Jókai Mór, Németh László és több más irodalmi nagyságunk óriásként emelkedik ki az időből.
Nyelvi téren táplálhatják bennünk azt a tudatot, hogy nincs lehetetlen: a bennünk élő, létező érzések, gondolatok, hangulatok, létezésünk kisebb-nagyobb történései, lelkünk szabad szárnyalásai eljuthatnak másokhoz, ha tiszteljük a nyelvet, ha figyelünk titkos rezdüléseire, ha valami újraszületik bennünk abból az örömből és csodálkozásból, amelyet Ádám érzett akkor, amikor széttekintett a világban eszmélése hajnalán.
Arany János nyelvében az ősinek és saját korának a teljessége úgy olvad egybe, úgy alkot szerves egységet, hogy ezzel a nagy egybeolvadással lehet ő minden magyar ember ihlető forrása. Képi látása, a hasonlatok, metaforák oly természetesen fakadtak fel lelkéből, hogy mindennapi beszédét is úgy képzelem el, hogy ezek valamilyen módon ott éltek az ajkán. Jóllehet, azt nagyon jól tudta, hogy más a megszólalás, ha művészi szándék van a háttérben, és más jelenség az, ha nagyon erősen hétköznapi dolgot akarunk közölni. Ám mind a két közlésnek tökéletesnek és igényesnek kell lennie. A magyar nyelv lelkét érezte ő rendkívüli módon. Ezt a lelket nagyon nehéz megszólaltatni, visszaadni idegen nyelven, de szerintem nem lehetetlen. Megfigyeltem, hogy már négy év körüli gyermekek is nagy élvezettel használnak metaforákat. Ez a nyelvi élmény, a kifejezés boldogító érzése egy darabig zavartalanul megvan. Majd a környezet (média) hatására egy természetellenes visszafogottság következik be – igénytelenség. Ezen a téren Arany János nyelvi szemlélete, látása sokat segíthet, de szomorúan tapasztalom, hogy elég sokan a „Toldi”-val is úgy vannak, mint a gyermekkori ruhákkal. Valamikor kedvesek voltak, de egy idő után nem szívesen veszik fel őket, mert kinőtték. Arany művészetét viszont sohasem lehet kinőni. Létünk kontinentális alapzata. Tőle egyenes út vezet a népdalhoz, a népművészethez – ősi gyökereinkhez. Bárki mondhatná, hogy az irány fordított is lehetne, de tapasztalatból tudom, hogy ma ez már egyre ritkább, és valójában az eredmény a fontos: a népművészet szeretete lelki ajtót tár minden igazi érték befogadása előtt.
Arany - természete, vérmérséklete szerint - nagyon más volt, mint Ady Endre, de nyelvünk újszerű elemeinek, lehetőségeinek a bátor használata alapján közelebb állnak ők egymáshoz, mint ahogyan ezt természetük alapján gondolni lehetne. Olyan teremtőerő élt bennük, amely meghatározó arculatot adott költői nyelvüknek. Ezt a szép és bonyolult kérdést itt nem részletezhetem, elég arra gondolni, hogy Arany a „Toldi” elején az olvasót „viszi bele” a képalkotás izgalmas folyamatába. Elég a gémeskút és a szúnyog párhuzamát felvillantani. A „képzelné valaki” kijelentés az emberben a hasonlat vagy a metafora megalkotásának a folyamatát indítja el. Mind a két költő nyelvünk kincsesbányájából oly eredeti értékeket hozott a felszínre, amelyek nélkülük talán örökre homályban maradtak volna. Az egyén és a közösség rendkívüli találkozása az ő nyelvük, hiszen a „nyelv” a nagy és általános egész általuk úgy forr össze az egyénnel, hogy befogadásukkor megszűnik az esendőség-lét érzete: az időtlennel, az örökkel találkozunk.
Ady Endre világa elképzelhetetlen nyelvi újításai, eredetisége nélkül. Egyedüli üstökös volt ő a magyar költészet egén. Ihlető hatása, örök nyelvi példája leginkább az, hogy hű volt önmagához. A „minden Egész eltörött” korszakában a léthiányt nyelvünk kozmikus erejével pótolta.
Jókai Mór nyelvét a mese bűvölete hatja át. Korának reménytelenségét, kiábrándultságát az ő halhatatlan derűje jó értelemben feledteti. Szerintem az a nemzet, az élet megmaradásának a törvényét sugallja. A pusztítás, a rombolás erőivel szemben óhatatlanul fel kell lépnie egy nagyobb erőnek. Megállapításom ellen - sorsunk ismeretében jogos a vád – ilyen hitet, ilyen meggyőződést csak naiv ember hirdethet. Valóban ilyen alapon tekintik sokan mesevilágban élő, elvarázsolt lénynek Jókait, és még inkább látszom én annak, ha ebből a roppant méretű életműből csak a derűt emelem ki. Szerintem végső kicsengésben ez nem torzítás, és bármilyen fenti vádra azt felelem, hogy tagadni könnyű, igazi értékre igent mondani nem egyszer nehéz. Jókai a történelmi özönvíz után a szivárványt ragyogtatta fel népünknek. Ezért oly egyedüli és sugárzó az ő nyelve. Abból a magasabb minőség ereje árad. Sokféle veszéllyel terhes korban ő volt a magyar próza Orfeusza. Latin szavait minálunk már kevesen értik, de még az is, akinek ebből az életműből, az emberi képzelet paradicsomi – óceániai világából csak egy kicsi sziget jut – életvizéből csak egy pohárnyi, az valamit megérez ebből az életműből. Tiszta és nemes sóvárgás ébred fel benne egy teljesebb, igazabb létezés iránt. Olyasmiért lelkesedik, amelyet a megnyirbált valóságunk, létünk aligha tud egyhamar megadni, de a reménye ott lobog, ott repes a mi nyelvünkben, mely túlnő minden csonkaságon, mert a magyar nyelv Jókai remekeiben a mi teljességünknek az aranyló sugárzását kapja meg. Lehet, hogy ez „csak” álom, de ez az álom a jövő ihlető forrása lehet, ha lelkünket kitárjuk ennek az örök tavaszt tündöklő, tiszta napfénynek.
Németh László egyik nagyon fontos ihlető forrása Móricz Zsigmond művészete volt. Az eredeti élőbeszéd és írói megvalósulás úgy fonódik össze műveiben, hogy azokban a legmegrázóbb sorskérdéseinkre kapunk választ. Az emberen kívül és belül kereste a csonkaság-lét okait. Hamar észrevette, hogy a magyarság lelkileg is megsérült a történelmi tragédiák satujában. Orvosnak túl érzékeny volt, írónak túl józan és magyar. Ezt az utóbbi jellemzőjét utasítják el azok, akik az új létet és utat a semmi vágányán robogva szeretnék megtalálni. Írásainak nyelvi szépségét, drámai erejét igyekszem átadni mindazoknak, akiknek csak tudom. Művei, nyelvi fordulatai vitát lobogtattak, de ez a nagy hevesség semmi sem volt a későbbi csend-kövülethez képest. A „Petőfi Mezőberényben” olyan dráma, amelyben a magyarság legkedvesebb gyermekének ragyogó arca úgy jelenik meg, hogy annál tündöklésnél tisztább és igazabb életerőt aligha lehet találni, legfeljebb hasonlót. Ennek a drámának pünkösdi lángnyelvei ott lobognak majd a jövőben a magyar színpadon. Ehhez csak az kell, hogy a szellemi életünk számára hivatalosan, nagy pénzzel előállított, mesterséges jéghegyek felolvadjanak, és minden területen azok lehessünk, akiknek születtünk: magyarok. Akkor majd a mostanra szinte megfojtott, megfullasztott magyar mezőgazdaság kert-Magyarországgá válik. Ekkor érik majd be igazán a Németh László-i vetés. Művei betöltik küldetésüket, és a boldogság repeső hangját adják majd át a jóakaratú embereknek.
3. Az előző kérdésből fakad a következő felvetés. Lehet-e (kell-e annak lennie) a hétköznapi nyelvhasználatunkban nyelvi mintánk a szépirodalom nyelve? Avagy: mennyire, milyen módon kell különböznie, kell-e különböznie az irodalmi nyelvnek a köznyelvtől, egy magasabb nyelvi minőséget, egy „fentebb stílt” képviselve; vagy elképzelhető – minden stílusidegenség és modorosság nélkül – az irodalmi nyelv és a köznyelv közeledése, a köznyelv (irodalmi nyelvi jellegű) igényesedése?
A „fentebb stíl” kapcsán belerögződött az emberbe, hogy valami rendkívüli, nem mindennapi, mesterséges nyelvi jelenségről van szó. Pedig minden nagy, örök igézetű jelenség csak úgy ölthet testet, ha anyagi burka is méltó, az örökhöz, a mindenen átfénylő ünnepihez. A legnagyobb alkotások esetében ez azért nem tűnik fel, mert a tartalom és a forma oly természetesen esik egybe, hogy más nyelvi valóságot nem tudunk elképzelni, vagy ha ezt mégis megtesszük, akkor kellő önmérséklet birtokában rögtön látjuk, hogy minden egyéb változtatási kísérlet csakis gyarlóbb lehet, maga a lezárt mű a hiteles és végleges remek. Az ilyen alkotásban egyedüli a stílus, de a „fentebb” jelzőt ez azért nem kapja meg, mert más a fentebb és más a megfelelő, legalábbis a beidegződés alapján.
A dolgot bonyolítja az, hogy a hivatalos nyelvhasználat az irodalmi alkotások kapcsán „eszköz nyelv”-ről beszél, és ily módon gépiessé teszi azt, ami leginkább lelki, legfőképpen az emberi belső titkoknak a szellemi tükre. Ez a szemlélet hozza magával azt, hogy a „fentebb stíl” hallatán könnyen gondolhatunk olyasmire, amely épp a nyelvi elvárások miatt a művészi megszólalást mesterkéltté teszi. Tehát olyan nyűg, amely bizonyos esztétikai, nyelvi elvárás miatt ólomsúllyal fogja vissza a művészi szárnyalást. Tehát legyen inkább érdes, keresetlen a nyelvi megvalósulás, csak legyen természetes. Kazinczy elvárásában valóban jelen van a fokozott igény, de távol állt tőle minden természetellenesség.
Miről van szó? Egyszerűen arról, hogy a legnagyobb irodalmi alkotások összességükben úgy lettek és maradnak meg igazi értékeknek, hogy szövegkörnyezetükből kiragadott részleteik az első pillanatban nem mindig felnek meg a „fentebb stíl” követelményeinek, de valamilyen módon, összességükben mégis annak az igénynek tesznek eleget, amelyet Kazinczy áhított, és amelyben meggyőződésem szerint irodalmunknak, nyelvünknek a nagykorúságát látta. A fentebb stílusnak ily módon van egy korhoz kötött értelme, és van egy általános, minden időtől független. Ez az utóbbi olyan nyelvi jelenség, amely nélkül igazi nagy művészi megszólalás elképzelhetetlen.
A mesterséges, a „csinált” nyelvi megvalósulás adott szövegkörnyezetben mutatja meg igazán hamis voltát. Hétköznapi naturalista szövegben a következő mondat igen hamis lenne: „A nem tünékeny, tündökletes, éltető csillag-urunk fönségesen küldi nyílzáporát.” Adott helyen inkább elfogadja az ember, ha csak ezt találja. „Süt a nap”. Ám a régi török, perzsa vagy arab világot, annak a hangulatát épp ez az egyszerű mondat nem adhatja vissza.
Sokat írtak erről a kérdésről. Túl könnyen be lehet látni, hogy az emelkedettség Kazinczy-féle megközelítésében van merevség. Túl egyszerű modellként részben az is igaz, hogy a megújított nyelv sok-sok új szavával még erősen mesterséges volt. Magyaros íze, zamata éppen a nagyon elvárt „fentebb stíl” miatt nem jött elő. Vörösmarty, Petőfi és Arany lehelt bele igazán lelket.
Ez óriási eredmény, örök nagy esemény nyelvünk számára, és ha ebben Kazinczy csak egy kicsi „láncszem” lenne, akkor is hallatlanul nagy tiszteletet érdemelne. Ismerte ő a magyar nyelv lelkét. Ez a lényeges. A saját és kortársai számára ihlető példa volt. Mai nyelvszemlélet alapján hamis minden ítélet, amely eredeti értékeit vitatja, csorbítja. Ugyanígy hamis dolog számon kérni Liszt Ferenctől Bartók Béla magyar zenei látását, felismeréseit. A későbbi kor emberének egyik döbbenetes tévedése az, hogy ha a hajdani nagyságban nem azt keresi, amit az létrehozott, hanem azt, amit ő még nem látott meg.
4. A posztmodern irodalom gyakorta játéknak tekinti a nyelvet, s mintha az írás lehetetlenségéről akarná önmagát meggyőzni, már eleve lemond az elbeszélésről, a forma tartalommá, jelentéssé tételéről. Mintha nem akarna mondani semmit, csak a szólásért szól. Emellett számos példát mutat a jelenkori irodalom a trágárságra, például a szexualitás gusztustalan nyelvi formában való megjelenítésére, a nyelvi tabu erkölcsi kategóriájának teljes eltörlésére. De lemondhat-e az irodalom a jelentésről és a nyelvi igényességről? Tekinthető-e művészinek a pongyola, durva nyelvhasználatú, valódi tartalom nélküli (posztmodern) irodalom?
A posztmodern is hordozhat értéket, ha a művész azt tudja érzékeltetni, hogy sok mai ember életében az űr az úr. Ekkor ez a felismerés a „változtasd meg élted” megrázó erejével hat. A művészet erőforrás, de nem szolgálhat nyomorító, életellenes hatalmakat. Elsa Morante szerint a művészet a rombolás tagadása. Julien Jaynes pedig azt bizonyította, hogy a költészet ősi állapotában az istenek nyelve volt. A sok-sok változás ellenére el lehet mondani, hogy az, ami kibírta az idő próbáját, az a magasabb lét üzenetét hordozza: az örömhírt, benne a teremtés műve folytatódik.
1976-ban a Velencei Biennálén többféle értékes alkotást láttam. Pozsonyi alkotók Madách és Bartók szellemisége előtt hódoltak. Bármelyik műalkotás lehet újabb remekek ihlető forrása. Az angolok öt terem közepén helyeztek el egy fölöttébb vitatható értékű „művet”. „Vonalkompozíció 608 kőre” volt a címe. (Isten háta mögötti falvak sáros utcái jutottak az eszembe. Ezeknek a járdái álltak ilyen ormótlan kövekből. Ezeken lehetett egyensúlyozni, hogy az ember csizmája ne ragadjon végleg és végzetesen bele a vendégmarasztaló, erőszakos anyagba.) „Műalkotás” szintjén ma sem tudom elfogadni. Némi üzenete mégis lehet. Mégpedig az, hogy ha több ezer év művészete nem tudja boldoggá tenni a mai embert, nem segíti abban, hogy élete teljes legyen, akkor az próbáljon mindent újrakezdeni. Rajztagozatos tanítványaim ekkoriban társadalmi munka – szüretelés alkalmával valóban szerettek úgy szórakozni, hogy ebédszünetben köveket raktak egymás mellé, és azon tűnődtek, hogy ilyen játékkal lehet-e bármit is kifejezni: a térforma és a környezet kapcsolata izgatta őket. Lám, rajz- és festészeti gyakorlat kizárásával, csak a játék kedvéért is eljutottak a tartalom igényéig. Épp ez a példa bizonyítja a számomra, hogy ember voltunkon kell erőszakot elkövetni ahhoz, hogy előre megfontolt szándékkal kimaradjon minden tartalom az alkotásból. Valójában a logofóbiát „emelik” egyesek művészi rangra. Umberto Eco szerint a modern ember zajakváriumban él. Úgy vélem, ennek a posztmodern képviselői megcsömörlöttek a zajtól, de nem tudnak mit mondani, vagy éppen beleszerettek a lármába, és a jelenséget összekeverik a lényeggel.
Ugyanezen a kiállításon láttam üres vásznat. Alatta ott volt a művész neve és az alkotás méretei: 208X155 cm. Csodálkoztam magamon, hogy miért jegyeztem meg ilyen ostoba adatot, hiszen még a név is hamis ilyen esetben a vászon előállítóinak a nevét kellene felsorolni: a szántóvetőét, az ipari előállítóét (a gyári munkásét). Így mindjárt emberibb lenne az egész. Gondoljunk a dátumra: 1976! Hadd tegyem hozzá, hogy van, aki azon sopánkodik, hogy mennyire nem lehet megtanítani a mai középiskolásainknak azt a nagy titkot, hogy ez is művészet, mint ahogy az is nehezen megy, hogy egy üres füzetről elhiggye, hogy az vers. Miért nem azt kellene megtanítani, hogy akkor lesz ott vers, ha képes lesz szóra bírni a benne élő mindenséget, és azokon a szép fehér lapokon valóban rögzíti. Az üresség elfogadásával az értelmetlenül, következmény és kötelezettség nélkül felvett kölcsönök létjogosultságát is meg lehet magyarázni: minden munka nélkül sok-sok milliárdot fel lehet venni, és az egészet kámforrá lehet alakítani, és a nagy varázsló csak annyit mond: „Ahol nincs, ott ne keresd!” Milyen nevelési, oktatási elv alapján kell a semmit is körülmagyarázni?
A pénznek nincs szaga, de bizonyos alkotásoknak van. A hajdani kiállítás mennyei tájait és pokoli bugyrait járva, különös bűz kezdte facsarni az orromat. Kirakatszerű üveg mögött szeméttelepről odavitt gusztustalanság jelent meg az ember előtt. Bárki mondhatja, hogy ez is lehet bizonyos tiltakozás egyik válfaja. Csakhogy hiába figyeltem a látogatók arcát, felcsillan-e a derű a többi, a valóban művészi szándékkal létrehozott alkotás láttán. Az emberek inkább menekültek a kellemetlen helyről. A nyelvi durvaságot, a drasztikust, a trágár nyelvi elemeket is ez jellemzi. Az emberi méltóságot sokféleképpen lehet megsérteni. Íme, az egyik változata! A test a lélek temploma. Szentségtörést szavakkal is lehet elkövetni, nem csupán tettekkel.
1969-ben Sienában Thomas Keutner nevű nyugat-németországi csoporttársam arról beszélt, hogy az egyik tanára a következő tanítási módszert alkalmazza. Gyurmából valamilyen kezdetleges szobrot formáz meg, és magyarázat nélkül átadja a tanítványainak: alakítsák, ahogy tudják! Az illető mester arra volt kíváncsi, hogy tanítványai milyen tartalmat fedeznek fel a közösen létrehozott, egyre alakuló szobor-embrióban. A művészet dionüszoszi és apollói jellege volt jelen ebben a tanításban. Mivel a művész nem hazudhat, az ilyen irányított folyamat közben azt is el lehet árulni, hogy maga a kezdeményezés meg az alakuló mű semmit sem ébreszt fel egy-egy befogadóban. Épp ezért nem tud mit tenni hozzá, vagy épp idegen az egész a számára, ezért tagadja meg a már alakuló, kibontakozó tartalmat, „mondanivalót”. Ezzel épp a tartalmatlanság létjogosultságát ismerem el, és gyorsan hozzáteszem, hogy Kelvin fok immáron a művészetben is van. Ki viseli el az űr legnagyobb hidegét? Senki. Perzsául a „márd” „ember, férfi”; a „ná-márd” „nem ember, vagyis „kegyetlen”. Ha a körülmények figyelembe vételével elfogadom a posztmodern irodalmat, az valójában nem önellentmondás, hiszen végzetemmel nem dacolhatok. Ha valami már fetisizálódott, akkor a bálvány létezik, akár van tartalma, akár nincs. A magam részéről a befogadót akarom védeni, mert a kordivatok hóbortjai között éppen ezt felejtik el sokan.
Arisztotelész a katarzist - a megtisztulást a félelem, szánalom és megnyugvás hármasságában határozta meg. A giccsből hiányzik a megnyugvás. Épp ezért hat sokakra. A két borzalmas világégés, a folyton kavargó, ideget őrlő események olyan zavart keltettek az emberi lélekben, hogy a béke, a nyugalom, a csönd nehezen tud oda beköltözni, mert sokak számára szokatlan és idegen jelenséggé vált mindegyikük.
Ha az iszonyú erejű fegyverekre, a környezetpusztításra gondolunk, akkor könnyen beláthatjuk, hogy soha ennyi hitre és reményre nem volt szüksége az emberiségnek, mint most. Különben nem tud derűsen élni, dolgozni. A rombolás démonának a diadalmenetét az ártatlanok kínszenvedése kíséri. Ezt nem szabad közönyösen nézni! Ha egy művész nem tiltakozik ez ellen, ha egész életműve csak üresjárat, zsákutca, akkor tévútra viszi azt, aki lelkileg gazdagodni akar általa. Divathős lehet, de ember-e? Megfelel-e ennek a szép és nagyszerű küldetésnek? Az írástudók árulása régi és fájdalmas tény. A mesterségesen megalkotott, „távirányítású” kánonok világában a fürdővízzel együtt kiborítják a gyermeket is. Ezek - a manapság egyesek szerint szükséges, de nem emberi szűrőrendszerek nem a jövőt, nem a lélek tisztaságát, egészségét, nem az élet rendjét szolgálják. A bizonyos kánonok végtelen szabadossága az írni nem tudók árulását is művészi rangra emeli, és ez a halál civilizációjának az egyik fölöttébb természetes axiómája: nem adhat mást, mint lényege maga. Az ilyen ál-alkotó nem ad vizet a szomjazónak, hanem jó messzire viszi a sivatag belsejébe, és otthagyja.
5. Kazinczy nyelvújítói eszménye egy esztétikai alapú nyelvváltoztatás volt, melyben kitüntetett szerepet szánt a nyelv szabad formálására jogosult íróknak. A Debreceni Grammatikának is éppen azért volt ellenfele a széphalmi mester, mert a debreceniek a köznyelv kizárólagos nyelvváltozattá emelésével, a nyelvhasználatra átfogóan érvényes normává tételével a nyelv költői fejlődésének, a poétai nyelvújításnak, a nyelvi kreativitásnak vetettek volna gátat. Jogában áll-e a költőnek-írónak nyelvteremtő ösztönével újítani, egyéni szóalkotásokkal, nyelvi megoldásokkal gazdagítani anyanyelvünket?
Ha túl röviden válaszolnék, akkor az egyszerű és határozott „igen” is elég lenne, hiszen nem csupán az író, a költő gazdagítja a nyelvet, hanem mindenki, aki élete igazi élményét át tudja adni környezetének, és arra akár egy szó erejéig úgy hat, hogy kitörülhetetlen nyom marad utána az adott nyelvben. Későbbi példáimmal éppen azt akarom bizonyítani, hogy a nyelvekbe beleírt és szinte kimeríthetetlen költői erő egyszerre a közösségi és egyéni lét eredménye. Egy-egy nép hosszú időn át úgy hozott létre saját számára szellemi kincsesbányát, amelyből bárki úgy meríthet, hogy oda, abba az egyedüli nagy tárnába valamit bevihet a saját leleményeiből is, ha beszédével át tudja hatni környezetét. Ily módon nyelvi leleménnyel bárki élhet, a kérdés az, hogy a közösség, a környezet fogékony-e erre vagy sem. A nyelvi gazdagítás mindenki szép és örvendetes lehetősége, ezért tartom furcsa és fura jelenségnek, hogy vannak, akik már évszázadok óta épp a nyelv művészeit akarják megfosztani ettől az általános érvényű jogtól.
Több olasz barátom úgy emlegette Spadolinit, hogy szép beszéde miatt még azok is érdeklődéssel és örömmel hallgatták, akik politikailag nem értettek vele egyet. Mindig volt valamilyen szokatlan, ritka, új nyelvi fordulata, lehet, hogy épp a régi olasz nyelvből. Boldogan tapasztaltam, hogy a művelt olaszokat mennyire tűzbe hozza szavaiknak, fordulataiknak a világa. Ízlelik, kortyolgatják szinte a szavakat, élvezik azok zamatát. Ezt a jelenséget épp a ritkán használt „centellinare” szó fejezi ki. Nyelvi érzékenység és emberi méltóság erősen összefügg a számukra. Az ilyen rajongók igazi fájdalma az, hogy a nagy remekek szókincsét az ifjabb nemzedékek tagjai egyre kevésbé értik. Az viszont jó, ha valamilyen fájdalom időben jelentkezik, mert akkor könnyebben lehet gyógyítani a kórt.
Nálunk van, aki a szavak alkonyáról beszél. Épp ezért nehéz ma új szavak alkotásáról nyilatkozni, hiszen már az is eredmény, ha az irodalom jó példát mutat nyelvi téren: ihleti a helyes nyelvhasználatot. A megfelelő, jó, időt álló – Kazinczy szellemét idéző új szavakat egy későbbi nemzedék tagjai számon kérhetik tőlünk, és ha túl könnyűeknek „találtatunk”, ne felejtsék majd el, hogy mi a szükségszerű értékmentés korában élünk. Árvíz idején fura dolog palántát ültetni, azt locsolgatni, de valamit tenni kell. A szó valóban éltető víz, és a nyelvőrzés, -ápolás mellett folyton indokoltnak tartom az új szavak létrehozását. Nyelvünk életerejét, kiaknázási lehetőségét az is mutatja, hogy van olyan becslés, amely szerint akár huszonkilencmillió eredeti szavunk is lehetne. Az újtól félni valóban fölösleges, a jó régit elveszejteni viszont bűn, még akkor is, ha a nyelvtörténet azt bizonyítja, hogy mindig is merültek feledésbe szavak. Ez igaz, de a mérték, az arány is lényeges ebben az esetben.
1958-ban Germanus Gyula Kairóban tartott előadást Kazinczy nyelvújítási elveiről, és maga is alkotott új arab szavakat. A széphalmi mester szellemisége jelen volt a török nyelvújításban is. Német Gyula turkológus tudósunk fél évszázaddal ezelőtt azt panaszolta, hogy neki is újra meg kell tanulnia törökül, de a sok új és „megtanulandó” török szó kapcsán azt is megjegyezte, hogy Gürsel tábornok túl világosan és nagyon egyszerűen fogalmazta meg, hogy Menderes miniszterelnök fő bűne mi volt, és ezért ítéltette halálra…
A tragikus és túl komor események árnyékából is felfénylenek a nyelvi kérdések. Negyed századdal ezelőtt Suleyman Oğuznak, Rodostó kormányzójának voltam a tolmácsa. A legnagyobb élményem az volt, hogy ez a politikus mily nagy rajongással szerette anyanyelvét, közmondásaikat, szólásaikat, népdalaikat. Úgy véltem, egyedüli, ritka eset. Tévedtem. Az általam megismert török vendégeinket ez a nyelvi szemlélet következetesen jellemezte. Mindezzel csak azt akarom elmondani, hogy egy-egy nép ereje, egészsége, nyelvében, műveltségében úgy van jelen, hogy minden tagjának éreznie kell, hogy egyéniségének emberi méltóságának a része az anyanyelv. Nem nyűg, nem kolonc, nem a nagy kiteljesedés akadálya, hanem szárnyakat adó erő. Ha így gondolkodunk, valamit megérzünk Dante világából. Ő jó értelemben hangsúlyozta, hogy a nyelv hatalom. Új olasz szavakat ő is alkotott, és az sem búsítaná, hogy ezek között vannak olyanok, amelyek sohasem honosodtak meg, mert nem egy-egy új szó sorsa az igazán lényeges, hanem egy életmű teljessége, és ezen az alapon lehet elmondani, hogy Dante oly erőt vitt bele az olasz nyelvbe, amely annak egységét, szívósságát a mai napig biztosítja.
A nyelv és a művészet kapcsolata azért oly különleges, mert az irodalmi alkotások „anyaga” maga a nyelv. Minden igazi mű csírája az ember lelkében él, még akkor is, ha az alkotó eleve arra törekszik, hogy „csak” azt fényképezze le, amit lát, úgy, ahogyan az megjelenik előtte. A tudat, az érzelem – a szándék mindenféleképpen szűr és kiemel.
Az ember arról beszél igazán szépen, érdekesen, ami élmény a számára. Szóértékű nyelvi elemeink – szólásaink, közmondásaink győznek meg arról, hogy akiknek azok a nyelvi tudatában valamikor meghonosodtak, ott élnek, azok lelki rokonságba léptek rendkívüli adottságú eleinkkel. A hajdaniak személyét, fizikai valóját rég elfújta az idő szele, de a bennük egykor lobogó érzés, látás gyémántcsillámai ott vannak ezekben a belénk költözött nyelvi fordulatokban. Éppen ezért nehéz megítélni a köznyelvet, mert más az, ha valaki az emberek között okkal vagy ok nélkül folyton beszél, de semmit se mond, vagy tömören, szépen fejezi ki gondolatát, az adott helyzetnek megfelelően.
A magyar művelődésnek európai és ázsiai gyökerei vannak. Az utóbbit egyesek gyanakvással kísérik. „Mit értek én ezen? Nyelvrokonságot? Elkap a tudománytalanság örvénye?” Én nem az örvényt keresem, hanem az igazságot. Volt szerencsém angol nyelvkönyvből törököt tanítani. Bizony mondom, a magyar ember készen kapja a magánhangzó-illeszkedést, az angol vért izzad, míg megérti. Az emberi életet, viselkedést és persze a nyelvet Ázsiában is tanulmányoztam. Minden látszat ellenére engem meglepett az ottaniak nyugalma. 1979 nyarán az anatóliai vasútvonalon robogó vonatok rendszerint fél napot késtek. A Van-tó felé utazó rendőr a számára veszélyes isztambuli munkahelyéről, feleségével együtt úgy utazott a szüleihez, hogy a legnagyobb lelki nyugalommal beszélgetett velem, és arra volt kíváncsi, hogy miben hisznek a magyar kollégái. Mikor a hivatalos álláspontot ecseteltem, elszomorodott, mert úgy vélte, hogy az ő itteni társainak nincsenek ünnepeik. Igen! a beszélgetésekből az ünnep szépsége, a keresett és lehetőség szerint megtalált boldogság örömhíre derült ki. Másutt, valahol Európában utaztam úgy, hogy elég volt az, hogy egy váratlan, gyors fékezés következtében a leszállásra készülő utasok megbillentek, és a legvehemensebb utas a mozdonyvezető anyukáját emlegette úgy, ahogyan azt normális ember sohasem teszi. Nem mondhatom azt, hogy ez nálunk lehetetlen. Az adott helyzetre inkább két felejthetetlen példát említek. Egy parasztasszony az egyik esetben így szólt: „Úgy jártunk, mint a kisliba, amikor gyepel”. Más alkalommal, hasonló helyzetben a kalauz kedvesen mentegetőzött: „Most megyünk a szántáson”.
Az iménti példáimmal azt akarom érzékeltetni, hogy a köznyelv eredeti állapotában sokkal több költői vonást tartalmazott. Félő az, hogy sokan épp a vidéki eredetet, származást szégyellték és szégyellik, ezért mennek bele olyan „nyelvdarálóba”, amelyből nem túl sok jó származhat.
Már Kazinczy korában erős volt az elkülönülés az irodalmi és a köznyelv között. A jog kérdése ezen a területen valóban nagyon lényeges, hiszen a rontás erői a palackból kiszabadult szellemre hasonlítanak. Gátat kell emelni a szennyes áradat elé, és nem a nyelv folytonosan pezsgő, érlelődő szépsége elé. A kártékony elemeket, a kóros fekélyeket kell eltávolítani, és nem a drágagyöngyöket.
Óriási esemény volt, hogy 1612-ben megjelent az Olasz nyelv értelmező szótára. A Crusca Akadémia tagjai tiszteletre méltó munkát végeztek, de a legnagyobb tévedésük az volt, hogy a költői nyelv új kincseit nem fogadták el. Ugyanúgy viselkedtek, mint Németh László műveinek bizonyos lektorai, akik azért húzták ki (törölték a szövegből) az eredeti, szép költői fordulatokat, mert azokat nem találták meg a szótárukban. Nem csak szótár van, jóllehet, az a tudás és a szorgalom Csimborasszója, hanem szív is. Ott, a nagy gyűjteményben a múlt és a jelen összegeződik, de a szívdobogásban a jövő hajnalfényei csillannak fel.
Örökre érvényes Arany János bölcs tétele: a tudós jobban tudja, a költő (az író) jobban érzi a nyelvet, annak lényegét.
A nyelvben még az új is könnyen sablonná válhat. Negyven évvel ezelőtt egy tanítványomtól hallottam először a „ciki” szót. Mennyi más szót falt fel ez azóta az élőbeszédben, mennyire szürkítette a szövegkörnyezetet, azt semmilyen műszer sem mutathatná ki. Vannak ilyen erőszakos, ránk tört újdonságok, ezek parazita jellegükkel fölöttébb életerősek. Ugyanakkor több jó szándékú kezdeményezés azért bukik meg, mert minden új ellen lehet vádakat felhozni. A tudományos-fantasztikus irodalom magyarítása kapcsán talán a legéletképesebb lett volna a „fanti”, de ostor csattogott felette, hiszen a bölcs vádló nem viselte el, hogy itt a „gyermeteg”, gügyögő” „isi”, „ovi” típus köszön vissza. Azt elfelejtette, hogy a „mozi” szavunk is így jött létre. Kodály Zoltán egyetlen előadása (Szóval, kultúr) elég volt ahhoz, hogy a „kultúrházból” művelődési ház legyen. Minden idegen szót nem tudunk kiiktatni nyelvünkből, de a „vegyes házasság” ebben az esetben még kevésbé kívánatos, mint a puszta idegen szó. Ez a remek figyelmeztetés meg az üdvös következménye sem fékezte a bősz indulatot, amikor a miniszoknya hóbortja ellepte kis hazánkat. Egy angliai tanár kínjában fizetésemelést kért, mert vallomása szerint az ifjú, erősen lemeztelenített hölgyek oktatása több energiát követelt tőle, mint amennyi korábban kellett a tanításhoz. Nálunk a tiltakozás helyett a hóbort akkora hullámot vetett, hogy a gyermekeket „kisbocs” helyett „minibocs” várta estelente a televízióban. Ruffy Péter kétszázötven „minis” alakot, szóösszetételt gyűjtött össze. Ezzel siratta az áldozatokat, a szóhasználatból többnyire kilökött, illetve visszaszorított eredeti alakjainkat. Fejtegetéseit azzal zárta, hogy az ilyen szavakat csak miniaggyal lehet használni. A minap a televízióban a „minijubileum” szót hallottam. A káros jelenség így létezik most is. Sőt, a „mini” előtag nem csupán eredeti szavainkat „környékezi meg”, az idegen eredetűket sem kíméli. Az elme ezen a téren nagyon lassan józanodik.
Mindezen azért jó tűnődni, mert szembe kell néznünk azzal a jelenséggel, mely a nemzeti érzés gyengülését egyértelműen mutatja a nyelv, ennek tökéletes „mérőeszköze”. Bár csak az lenne! Valójában áldozata. Ha nem kell az egészséges, tiszta szó, akkor a mindent felfaló, rákos sejtek nyugodtan burjánozhatnak. A fenti példáim egyértelműen igazolják azt a szomorú tényt, hogy nyelvünkben a változás irányát nem a tiszta forrás, nem a gazdagításra legilletékesebb személyek adják meg, hanem értéket romboló, az eredeti erőt pusztító jelenségek. Míg irodalmi téren gyakorta a közöny uralkodik, vagy óriási az óvatosság, addig a nyelvi dudvák tenyésznek. Esetükben a jog kérdése alig-alig vetődik fel.
Ami sablonná válik, mindig veszélyes lehet, mert épp azokat a finom rezdüléseket, lelki megnyilvánulásokat takarja el, amelyeket éppen úgy csakis az adott művész érez. Korábban láttuk, hogy a „fentebb stíl” a művészi kifejezés egyik lehetősége. A „túladagolás” mindenféleképpen veszélyes. A kellő mérték megtalálását szerintem az ihlet biztosítja leginkább. Az a hit, hogy a nyelv az emberben él oly erővel, oly mértékben, hogy tiszta forrásként tud felfakadni – művészi alkotásban. Ha a lélek titokzatos áramlása oly erős, hogy a nyelv is a legtökéletesebben szolgálja mindazt, amit a művész ki akar fejezni, akkor a teremtés ritka és boldog élményében lehet részünk, mert ami megvalósult az több is lehet, mint az, ami az emberben eredetileg élt. Ezt nevezem én a nyelv különleges ünnepének, igazi áldásának. Ha ez nem következik be, hiányérzet lehet az emberben. Ott motoszkálhat benne az a felismerés, mely szerint nincs jelen teljes egészében mindaz, ami eredetileg szóra bírta. Ennek a csalódásnak egyik oka lehet a nyelvi sablon. Ekkor a szerző nem mer eredeti lenni; a lelkében élő mondanivalót nem meri sajátos szavakkal kifejezni, az előtte megjelenő kép nem ölt egyedüli, teljesen új metaforában testet, a tiszta fényt csak a kor hamis függönye mögül villantja fel. Ily módon eleve nem lehet hű önmagához, művészi küldetéséhez.
6. A rendkívül sok nyelven tudó Mezzofanti bíboros a magyar nyelvet „konstruktív képessége és ritmusának harmóniája” miatt az összes többi nyelv elé, a göröggel és latinnal egy sorba helyezte. George Bernard Shaw angol drámaíró pedig a következőket mondta: “Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az ér¬zelmek titkos rezdüléseit.” Ön a magyar mellett számos idegen nyelvet ismer. Anyanyelvi szinten használja az olaszt, rendszeresen fordít (és tolmácsol) törökből; emellett jól ismeri a német, angol, francia, arab, spanyol, perzsa nyelvet. Nyelvtudása, fordítói-szépírói munkája és tapasztalatai alapján hogyan vélekedik anyanyelvünkről? Az Ön által ismert nyelvekkel összehasonlítva miben különösen gazdag a magyar nyelv (például az árnyalatok érzékeltetését segítő rokon értelmű szavakban, metaforikus kifejezésekben, toldalékokban stb.)? Van-e anyanyelvünknek az irodalom szempontjából is különleges vonása?
A magyar nyelv egyik erejét éppen abban látom, amit sokan kárának, hátrányos helyzetének tekintenek: elszigetelt voltában. Rokoni kapcsolatainak ellenére sokak szerint egyedül áll a nagyvilágban. Mi éppen ezzel a „különállásunkkal ” vagyunk eredetiek. Nyelvünk védelmi hálót, rendszert von maga köré. Általa tudunk színes világot felmutatni az emberiségnek. Minden nyelvnek megvan a maga létjogosultsága, de a mi sorsunk különösképpen íródott bele a mi művelődésünkbe, nyelvünkbe.
Az általam tanult nyelvek szépségeit nem fedeztem volna fel oly igazi és őszinte örömmel, ha nem nyűgözött volna le örökre anyanyelvem. Szívet nyitó, lelket örömre gyújtó igézet van ebben a nyelvben. Semmilyen más forrásból nem ismerhetjük meg annyira őseink gondolkodását, mint amennyire ebből az egyedüli szépségből. Elég határozóragjainkra gondolni: házban, délben, jóban (van valakivel) – más-más határozót fejez ki ugyanaz a rag. Ősi állapotban a hely meghatározása volt a legtermészetesebb az ember számára. Vannak ma is olyan ősi törzsek, amelyeknek a tagjai nem ismerik az idő fogalmát. Nyelvünkben egyszerre van jelen a nagyon távoli múlt, a jelen és a jövő. Aki ennek a nyelvnek a titkát látja és érzi, Eurázsia létéhez, gyökereihez áll közel: az ész és a szív ritka összhangjához. A sors különös játéka az, hogy ezt a tündökletes csodát elsősorban mi élvezhetjük, sok zivataros század után ez a legnagyobb ajándék a számunkra. Néhány olyan rendkívüli idegen is megcsodálta, mint Mezzofanti, Shaw, Heidegger és Bergson, ám nagyon sok „nyelvtársunknak” (Nagyszebenben hallottan ezt a szót) fogalma sincs arról, hogy mekkora kincs rejlik ebben a nyelvben. Szent meggyőződésem, hogy Bartók Béla zenéjét nem lehet elképzelni az ő anyanyelve – a mi édes anyanyelvünk nélkül. Így hát a művelt világ sejt valamit a mi lélekáradásunkból, és ez igen nagy vigasz a számunkra, mert Bartók úgy mutatta meg az ősi és a nagyon modern egységét, egyedüli összefonódását, hogy abban a nagy összegezésben a magyar szavak, hangok zenéje, dallama, beszédünk hanglejtése is árad. Tanárságom egyik boldog pillanata az, hogy volt olyan kassai tanítványom, akit férje annyira szeretett, hogy a kedvéért megtanult magyarul, és a magyar költészet rajongója lett. Fordítóink munkáit, remekléseit is úgy élvezte, mint egyedüli, különleges szépséget. A szeretetet semmilyen határkő sem ölheti meg az ember szívében.
Volt, amikor néhány olaszt tanítottam magyarra. Minden látszat ellenére azt akartam nekik megmutatni, hogy nyelvünk könnyű. Azt kell megtanulni belőle, amit a leggyorsabban lehet elsajátítani. Valójában minden nyelv megközelítésének ez a legjobb, legbiztosabb lehetősége. Elsősorban szeretni kell. Ha él bennünk ez az érzés, ha már van sikerélményünk, akkor azt is megértjük, hogy minden nyelv nehéz, mindnek az elsajátítása sok munkát igényel, ha „teljes birtokában” akarunk lenni. Azt kell átélni, hogy a nyelvet tudni, ismerni élmény.
Olyan szöveget írtam, amelyben sok-sok hangutánzó szó van. A természet hangjai minden emberhez közel állnak. Körülbelül az első háromszáz szó elsajátítása a legnehezebb, mert az idegenség „közegellenállása” ekkor a legnagyobb. Megközelítően ennyi szó kell ahhoz, hogy az első tűzkeresztségen átessen az ember. A „könnyűséget” azzal érzékeltettem, hogy a hasonló ragozási alakokra építettem: kilenc olyan nyelvtani csoportra, amelyben személyes névmási eredetű ragok vannak. Kihasználtam azokat a lehetőségeket is, amelyek a két nyelvben feltűnően hasonlítanak. Például az olasz jelen idő és a folyamatos múlt ragozott alakjai a „beszél” ige esetében a következőképpen hangzanak jelen időben: parlo, parli, parla, parliamo, parlate, parlano; folyamatos múltban pedig így: parlavo, parlavi, parlava, parlavamo, parlavate, parlavano. Tanítási szempontból célszerű a mi „t” múltidő-jelünket kapcsolatba hozni az olasz „v”- vel: beszélem, beszéled, beszéli, beszéljük, beszélitek, beszélik. A „t” jel után: beszéltem, beszélted, beszélte, beszéltük, beszéltétek, beszélték. Az olaszban csak egy hang marad ki a jelen idejű ragokból (az „i” a többes szám első személyében, a magyarban több az eltérés). Ezt a módszert azért tartom eredményesnek, főképpen nyelvtanítás elején (és később is), mert különben az idegenek könnyen eltévednek határozóragjaink rendkívül gazdag, paradicsomi tájain, bőséget, áldást ígérő esőerdejében. Ám a feltűnő egybecsengéseknek bátorító hatásuk van: mondtam volna, mondtad volna…(idegen nyelvek tanulása közben, sok esetben bonyolult alakokkal találkozunk); beszélni fogom, beszélni fogod…; beszéljem, beszéljed…; beszélném, beszélnéd…; tőlem, tőled… (utánam, utánad); beszélnem, beszélned…; házam, házad…
A magyar nyelv hallatlan tömörségét a birtokviszonyok kifejezése is jelesül igazolja. A „házat”, „házát” alakok „a”, „á” szembenállása oly ritka jelenség, hogy ennél tömörebbet nehéz találni. Nagyon jól ismert tény, hogy a magyar szórend szabad. Ezt nem vitatom, de éppen a „kis nyelvtani egységek” kapcsolata, egyetlen szórendi csere is lehet igaz vagy hamis állítás alapja. Például: „Sátoraljaújhelyben beszélnek olaszul. Sátoraljaújhelyben olaszul beszélnek.”
Már Jókai Mór szóvá tette, hogy sokat árt a nyelvének a magyar ember azzal, hogy a nyelvünket tanuló idegen beszédén szeret nevetni. Pedig az anyanyelvet beszélők is követnek el több-kevesebb hibát. Megfigyeltem, hogy ezek más minőségűek, mint azok, amelyeket az idegenek követnek el. Budapesti élményeit adta elő egyszer egy magyarul kiválóan beszélő olasz hungarológus. „Épp az erkélyben voltam, amikor megjelentek a szovjet tankok” – így idézte fel a korántsem izgalommentes történetet. Az olaszos látás mellett megjelent előttem a kép: minden bizonnyal lehúzódott, és onnan figyelte a fejleményeket, tehát joggal érezte azt, hogy „benne van az erkélyben”, mi viszont ezt sohasem mondjuk így, és az is könnyen megérzi, aki különben szemrebbenés nélkül követ el nyelvi hibákat, de azok merőben mások, mint azok, amelyek olykor az idegenek ajkára kerülnek.
Az igazság kedvéért hozzá kell tennem azt, hogy olykor épp az idegenek érzik határozottabban, fokozottabban nyelvünk költői erejét. Egy magyarul tudó kínai egyszer hazája egyik igen szép természeti csodájáról beszélt, annak derűjéről, nyugalmáról, boldogító csendjéről. Oly légkört teremtett, hogy a város zsivaja, zűrzavara valóban nem hiányzott az embernek, és hirtelen megjegyezte, hogy ott, azon a szép tájon nem érzi az ember, hogy áskálódnak ellene. Ennek a legutóbbi igének, az adott szövegkörnyezetben olyan hatása volt, hogy sohasem felejtem el. Szinte éreztem, hogy a kínai az „ás” szó jelentését is átélte ekkor. Szinte jelen volt a veremásás ténye, hangulata – csapda, kelepce a másik ember számára. Egy több nyelvet ismerő angol a legvidámabb szónak a „röhög” igénket tartotta. Ő a hangzásban érezte meg a féktelen örömet, azt a szabad, de nem bűnös „gátlástalanságot”, felszabadult érzést, melyet sok ember nem akar mások elé tárni. Ezért nem vesszük szívesen, ha valaki azt kérdezi tőlünk: „Mit röhögsz már megint?”, hiszen a túl őszinte érzelemnyilvánítással kiszolgáltatottak is leszünk. Ezt a nem kívánt körülményt, hátteret az angol nem ismerte. Ő csupán a szó igazi derűjét fogta fel.
Amennyire nehéz idegeneknek az alanyi és tárgyas igeragozásunk megközelítése, annyira szép és érdekes kaland ennek a szemléletnek a megsejtetése. Hiszen a legtöbb nyelven csak a „szeretek” (amo) alak megfelelője van. Az „őt” vagy az „azt” esetében névmással kell jelölni. (Látod a könyvet? Vedi il libro? Látom. Lo vedo.) A „szeretlek” (ti amo) alak a lehető legritkább a nyelvek világában. A birtokos jelző ragjának az elhagyása is árnyalja nyelvünket, szintén a tömörség remek példája. „Pistának a háza szép” mondatban a „ház”-on van a hangsúly. (A háza szép, a kertje nem.) A „Pista háza szép” mondatban a tulajdonost emelem ki, és nem a tulajdont.
Amikor először hallottam, hogy a „ház én” alakból jött létre a „házam” és a „lát én” –ből a „látom”, igen nagy kétely élt bennem. Állítani sok mindent lehet, de hol a bizonyíték? A perzsa nyelv tanulásakor találtam meg. Ugyanis perzsául a „dzsib” „zseb”, a „mán” „én”, tehát „dzsib-e-mán” jelentése „zsebem”, de emellett létezik „dzsib-ám”, és ez is ugyanazt fejezi ki, tehát ami nálunk különböző időben létezett, az a perzsában békésen megvan ma is egymás mellett. Továbbá „dzsib-át” „zsebed”, „dzsib-ás” „zsebe”. Ehhez is társulhat újabb rag: „dzsib-ás-rá” „zsebét”. Nálunk ez a jelenség rémületet keltett bizonyos nyelvészekben, és jó harminc évvel ezelőtt személyes névmási eredetű birtokos személyragjainkat, jellé léptették elő vagy hátra, mindenféleképpen megzavarva egy nagyon is tiszta rendet. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy ez milyen káros jelenség volt a tanítás számára. „Rag nem kapcsolódhat raghoz” – zengett a nehezen megemészthető tétel, axióma, és kivételes eset lett a „tőlem”, „tőled” típus. Az araboknak egyéb bajuk is volt, ezért nem bonyolódtak bele ebbe a kérdésbe. Nyelvükön a –tól, -től „min”, így például a „tőled” „minká” vagy „minki” – hasonló elv alapján, mint a mi nyelvünkön.
A „zseb” szót a törökök „dzseb”-nek mondják. „dzsebim” (zsebem), „dzsebimi” (zsebemet). A nyelvekben a hasonló jelenségek ugyanúgy érdekesek, mint a feltűnő eltérések. Ha a perzsa főnév mellett jelző van, akkor a mi logikánktól nagyon eltérő jelenséggel állunk szemben. A „dászt” (kéz) „kucsek” (kicsi) és „szefid” (fehér) szavakkal lehet kifejezni a következő szerkezetet: „dászt-e kucsek-e szefid-át = „kicsi fehér kezed”. Ebben az a különös, hogy a ragot nem a főnév kapja meg, hanem az utolsó melléknév (tehát szó szerint a következőképpen mondják: kéz kicsi fehéred).
A perzsa főneveknek ugyanúgy nincs nemük, mint a magyar társaiknak. Volt, aki ezt nem vette figyelembe, és azt állította, hogy Kőrösi Csoma Sándor tévedett, amikor nyelvünket kapcsolatba akarta hozni az indoeurópai nyelvekkel…
Vég nélkül lehetne sorolni a furcsa, érdekes és tanulságos példákat. Rejtélyes jelenség az, hogy az „Indul a görög aludni” mintájára sok-sok hasonló mondatot lehet alkotni (Kis Ék Ákos soká késik), idegen nyelveken ez nagyon ritka. Olaszul ily különlegesség: „(E) Roma é amor(e)” (Róma szerelem) Perzsául: „Mán-ám” (én vagyok).
Minden nyelvészeti iskola, elmélet fénypásztát lövell a nyelvre, és van, ami homályban marad. Ismeretük, szeretetük, tiszteletük mellett ezért tekintem én egyedüli élménynek azt, ha minél több nyelvcsaládhoz tartozó nyelvet tanul meg az ember, mert így a látása teljesen egyedüli módon gazdagodik, mélyül el. A nyelvészetben nincs királyi út. Egyszerűen azért nincs, mert a nyelv végső soron az emberi agynak olyan titkait is őrzi, amelyet még nem ismerünk. Ha mindent tudnánk, akkor az emberi tehetség titka is megvilágosodna előttünk. Rastul Gamzatov avar költő, író szerint ez annyira lehetetlen, hogy hamarabb fogjuk megismerni az összes csillagot, mint ezt a legnagyobb emberi rejtélyt. Márpedig kvintillió csillag van, és az állítólagos ősrobbanás óta annyi idő telt el, hogy ha a „nagy számlálás” már akkor elkezdődhetett volna, akkor másodpercenként kétbillió csillagot kellett volna megszámolni, hogy a „nagy vállalkozás” mostanra véget érjen. Ebből következik, hogy a nyelvtudomány előtt még nagyon sok új, különös meglepetés van, teljesen „lezárt” tudománynak végképp nem lehet tekinteni, mint ahogy egyetlen tudományág sem az.
A nyelvcsaládok alakulását, fejlődését kutatva, eljut az ember egy olyan távoli „pontra”, ahonnan visszafelé haladva, minden biztos nyomra vezető jel az idő homályába vész. A művelődések találkozása nem újkori felfedezés. Azok a népek, amelyek jobban megőrizték a hagyományt, épp az adott helyzetük miatt lehetnek közelebb egymáshoz, árulhatnak el hasonló vonásokat, még akkor is, ha igazi rokoni kapcsolatban nem álltak, de a szellemiségük, gondolkodásuk volt hasonló. A véletlenek egy bizonyos határon túl gyanúsakká válnak. Ésszerűbb a rokoni kapcsolatot elfogadni, mint a véletlenek szinte vég nélküli halmazában hinni. Ez a zenei szerkezetekre is igaz. Bartók Béla és Adnan Saygun ezért beszélt közös (rokon) magyar-török ősi dallamokról. A szavak esetében én ezt szintén természetesnek tartom. Tolmácsolásaim során, ha olyan mondatokat mondtam a törököknek magyarul, amelyeket a törökök megértettek (például: „Kapumban söpörtem” = „Kapımda szüpürdüm” (süpürdüm); vagy a nyelvtársaim ezt hallották: „Dzsebimde” (Cebimde) elma var = Zsebemben alma van), akkor magyar részről, engem meglepő módon a hódoltsági időkre emlékeztettek, és alig-alig akarták elhinni, hogy a közös szavaink nagyobbik része honfoglalás előtti kapcsolatainkat őrzi. A (te) vagy esetében a finnugor „ol” tövet szokás emlegetni. Az egyik török létigének a töve szintén „ol”. Hivatalosan ezt véletlennek kell tekinteni, csak azt nem tudom, miért. Tudom, sokan a finnugor rokonság ellen vannak. Most engem is ez a gyanú lenghet körül. Pedig épp az érdekében fejtem ki röviden ezeket a dolgokat. Azt a hő óhajomat mondom el erről a nagyon gazdag és sok-sok értéket felmutató iskoláról, hogy ne zárja magát kínai nagyfal mögé, mert az minket senkitől sem véd meg. Könnyű a véletlenre hivatkozni, de egy határon túl veszélyessé válhat, mert az olasz, a perzsa és az orosz nyelv esetében valóban csakis bizonyos nyelvi elemek vizsgálatával lehet rokonságról beszélni. A török és a magyar nyelvből jó fülű ember számára sokkal több kihallatszik. Mindez, persze, véletlen is „lehet”, de miért ez a makacsság?
Ugyanezzel a makacssággal találkozunk a „párhuzamos hangfejlődési tendenciák” esetében is. Ha ez megvan, akkor lehet rokonságról beszélni, ha nincs ott, akkor nekem se atyám, se anyám – a legtávolabbi ősök között sem létezhet (ne atam, ne anam – mondja a török). Hangátvétel lehetetlen, de szóátvétel annál inkább sőt, nyelvátvétel is, hiszen a bolgárok ősei eredetileg török nyelvet beszéltek, aránylag rövid idő alatt szláv nyelvet vettek át. Érdekes, hogy így „tömkelegével” jöhet a hangok hadserege, de külön-külön nem. Pedig a csecsemők számára egyetlen emberi hang sem idegen. A ráhangolódás az anyanyelvre egy későbbi fejlődési korban következik be. A sok hang emléke oly sokáig megmarad, hogy egy milánói családban épp egy ötéves kisfiú tudta a legtökéletesebben utánam mondani a „jó” Szatmár megyei változatát.
A „száz” és az „ezer” szavunk (több társával együtt) a perzsa kapcsolataink emlékét őrzi. Az viszont „csak” véletlennek számít, hogy a nyelvek világában olyannyira ritka ajakkerekítéses „a” megvan a perzsa nyelvben. Ugyanakkor vannak olyan olasz nyelvészek, akik azt hirdetik, hogy a firenzei nyelvjárás hehezetessége etruszk eredetre megy vissza. A fenti elv alapján ez is lehetetlen. Szegény etruszkok! Nyelvük egy hang erejéig sem maradhatott életben? Vagy inkább igaz az, hogy ahány ház, annyi szokás, illetve ahány iskola, annyi szabály?
A fenti ellentmondásokkal senkit sem akarok elidegeníteni tárgyunktól, hiszen nagyon sok mindenre igaz, hogy se nem fehér, se nem fekete. Sok mindent épp az ellentmondások tesznek érdekessé és izgalmassá, hiszen ezek feloldásával juthat el az ember egy nagyobb egységbe: közelebb, közelebb az igazsághoz. xx
Az viszont tény, hogy az ellentmondások, ellentétek kiélezése helyett sokkal jobb a nyelv valóságában, egyedüli költői szépségében minél inkább elmerülni, mert az igazi időtlenséget, a létezés önfeledt, édeni örömét így élhetjük át. Kikapcsolódásként inkább megkérdezem, van-e magyar ember, aki a „sajtfog” szót használta, ismeri. Számítógép felel-e erre? Bizony mondom, az ember ajkát hagyhatja el új szó úgy, hogy sohasem tudja meg, hogy az egyedüli volt. Közössége sem jegyezte meg, tehát ez a pillanatnyi nyelvi villanás, elszállt, mint a boldogság kék madara. Bárki mondhatja, hogy egy komolynak szánt, hitünk, meggyőződésünk szerint annak induló beszélgetés közben miért találok ki szamárságokat. Nem szamárság az, bizony, mert komoly szótárból tanultam (Şefket Rado: Büyük türk sözlüğü). Abban virágzik ez a szó: Peynir dişi = ihtiyarların seksen, doksan yaşında cıkardıkları diş (Olyan fog, amelyik öregeknek nyolcvan-, kilencvenéves korukban nő ki.) Lám, az örök ifjúság reménye, avagy ténye.
Érdemes még egy pillanatra „belefogódzni” az iménti szavunkba. Egyértelmű az, hogy szemlélet eredménye a „süt dişi” (tejfog), „süt” = „tej”. A bölcsességfog pedig törökül „észfog”, „akıl” = „ész”. A török nyelvű magyarázat szerint az ember 18-20 éves kora táján nő ki. Eltolódás, persze mindenütt lehet.
Érdekességként jegyzem meg, hogy ez a szótár a hódoltsági időben átvett magyar szavakat is feltünteti (eredetük szerint). Természetesen ott szerepel a „kocsi” (koçu), a „hintó”, (hinto), ebből képezték a „hintós” (hintocu) szót, vagyis a hintó kocsisát. A „város” (varoş) szavunk „külváros” értelemben szerepel. Ennek talán az az oka, hogy a törökök a mezővárosainkat külvárosi jellegűeknek tekinthették. Az átvételben annak az emléke is jelen van, hogy nem a „várus” változatot vették át, pedig azt is halhatták, de Mátyás király ideje óta inkább a mai alak terjedt el, tehát természetes, hogy a törökök is ezzel találkoztak.
Sokan panaszkodnak, hogy ifjaink mennyire nem értik nyelvtanunkat. Engem inkább az lep meg, hogy a bennük élő nyelvünk fel-felsejlő törvényszerűségei mily sok összefüggés felismeréseire teszik képessé őket, ha kellő óvatossággal irányítjuk a gondolkodásukat. Arany János nyelvünk ősi jellegéről zavartalanul beszélt Nagykörösön. Itt a rokonság kérdéséről azért nem beszélek bővebben, mert nyelvünket, mint magában való csodálatos jelenséget szemlélem. Úgy, ahogy az külön életében a legszebb, legnagyobb emberi kiteljesedéseknek is a hordozója, alapja lehetett és lehet. Másoktól nem vitatom el kincseiket, értékeiket, de épp ezeknek a látásával örülhetünk a mi egyedüli és másutt nem létező drágagyöngyünknek – ritka, sok esetben egyedüli elemeinek. Így győződhetünk meg arról, hogy aki ellene vét, az egész emberiség ellen követ el bűnt.
7. „Nagyon fáj! nem megy!” – írta Arany János Juliska emlékezete című versének kéziratára. Mert olykor a nyelv is kudarcot vall, van, hogy a szavak nem alkalmasak a fájdalom, az öröm vagy más érzelem kifejezésére, hogy a „fizikai nyelv” helyett a lélek nyelve szól: a cselekedet. Időnként a megszólalás, a nyelv helyébe a csönd lép. Nemrég megjelent kétnyelvű (magyar és olasz) verseskötetének a címe: A csönd. Milyen szerepe, küldetése lehet a csöndnek, a hallgatásnak az irodalomban és a mindennapokban? Valóban vannak pillanatok, alkalmak, amikor a nyelv mint eszköz nem használható?
Van olyan fájdalom, amelyet az ember nem tud elviselni. Nagymajtényban élt olyan édesanya, akinek öt fia halt meg az első világháborúban. Ez az anya megőrült, így élt tovább az elviselhetetlen tragédia után. Arany János számára kizökkent az idő Juliska halálával. Elméje ép maradt, de Juliska számára lírai rekviemet nem írhatott, mert a szenvedés-örvényből vele kapcsolatban mindig a mélyben vergődött. Onnan tekintett fel a hit tündöklő fényeire:
„Egy volt közös, szent vigaszunk:
A LÉLEK ÉL: találkozunk!”
(Juliska sírkövére)
A drága gyermek emléke vissza-visszatér a „Toldi szerelmé”-ben. Piroska így lesz „virágos fa” – tehát termő ékes ág, de a költő életének egy részét, boldogságának, derűjének az alapját – földi keretek között eltemette. Fájdalma olyan szoboralakra hasonlít, amelyen az arcot nem láthatjuk, mert a kínok poklában élő ember saját kezével takarja el azt.
Paolo Santarcangeli „Pokolra kell annak menni” című könyvében a műalkotás létrehozásának a titkát kutatja. Szerinte a művész a lélek legnagyobb mélységeibe ereszkedik le, amit ott meglát, rendezi, művészi megvalósulássá teszi – alkot. Van, aki oly megrázó dolgokat él át, hogy nem tud abból a lelki mélységből visszajönni, mű nem születhet. A művész lelke megsérülhet, de betegsége nem azonos az idegbetegekével. Épp a más jellegű út teszi mássá. Lombrosónak ezért nem volt igaza. Santarcangeli Lenau vallomására is hivatkozik. A nagy német költő valóban érezte, hogy nem lett volna szabad annyi nehéz és tragikus jelenséggel szembenéznie.
A fentiek alapján világosan láthatjuk, hogy nem egy alkotónk magára vette népünknek és az emberiségnek a keresztjét, szenvedését. Művészi megvalósulásuk így válik feltámadási történetté. Megmaradásunknak ez is az egyik alapja, hiszen ha ez csakis politikai, katonai, gazdasági hatalomtól függene, akkor már régen nem léteznénk.
Dante túlvilági útja során a bűnt, a rosszat elítéli; a jónak, a szellemi tiszta értékeknek örül, de haladásának iránya folyton spirálszerű, mert az emberi lélek sem a gyors zuhanást, sem a váratlan magasba emelkedést nem tudja egykönnyen elviselni. Bármelyik hirtelen változás megárthat.
Diákkoromban az egyik tanárom fia váratlanul meghalt külföldön. Az igazgatónkkal közölték a hírt. Az nem mozdult el a szerencsétlen apa mellől. Beszélgetett vele. Hazakísérte. Ekkor a tanárom kérte a felettesét, hogy mondjon el neki mindent, mert lelkileg már a legrosszabbra is felkészült…
Az apa nem tehetett mást. Ezt mondta. Jóllehet, tudta azt, hogy van, amire sohasem készülhetünk fel. Legalább a villámcsapás erejét csökkentheti az ember.
A művész kereshet vigaszt. Vörösmarty tiszta lelkével úgy tekintett az esetleges nemzethalálunkra, hogy hitt az emberi jóban, és úgy képzelte el, hogy az emberek millióinak a szemében (majd) gyászkönny ül. Attól valóban megőrülhetett volna, ha tudja, hogy mily pokoli vitustánc, gúny, hazugság- és rágalomözön kíséri majd nagyobbik részünk kivégzését. Ha ezt tudja, minden bizonnyal kiesett volna a toll a kezéből. A trianoni diktátum és a párizsi „béke”…Fábry Zoltán szerint az utóbbi félelmes eufóriáját az iszonyú cselekedet haszonélvezői is nehezen viselték. Nem csak örültek, hanem ösztönösen sejtették, hogy valami nincs rendben, ezért vedelték korábban sohasem tapasztalt módon a pálinkát. Az orgiába még a gyermekeket is bevonták.
Mindezek után jó kihajolni az idő szennyes özönvizéből. Jó a csöndszüremlést hallani, hiszen satuba fogott nemzeti létünk még inkább arra sarkall, hogy mentsük meg kincseinket, igazi értékeinket, a szellemieket, mert minden másból alig-alig maradt valami.
A csönd-madárka című versemet a lányomnak írtam. Sok-sok évvel később szinte földbe gyökerezett a lábam, amikor megláttam Ma Lin „A fenyők között hallgatva a szelet” című képét. A kínai festő 1246-ban alkotta meg művét. Az ihlet, a hangulat búvópatakszerűen tört elő, és tűnődhettem azon, hogy a csönd már a múltban is mily lényeges volt az emberek számára.
Saját költeményemet ezzel nem minősítem, csak arról beszélek, hogy a csönd és az ihlet édestestvérek. Hosszú-hosszú évek óta fáj a lelkem azok miatt, akiket végzetük odasodort, hogy már nem tudják megmenteni nyelvüket. 1978-ban VI. Pál pápa halálakor Rómában voltam. A különféle hírek áradása lesújtott. Épp akkor volt sokak számára nagy csemege a szédelgő Onassis lány nagy esküvője. Egy szovjet tengerész „habarodott bele”. Azt is suttogták, hogy a hős szerelmes áltengerész, a szovjet titkos szolgálat ügynöke. A csinnadrattát ez nem zavarta. Gyász az egyik oldalon, üresjárat a másikon – oly szinten, hogy Rómában már azt is rebesgették, hogy a különös házasság folytatása gyors válás lesz. Az egész felfújt léggömb oly gusztustalan volt, hogy azóta sem „ellenőriztem” az akkor hallott, olvasott adatait, de arra gondoltam, hogy az ilyen dísz-hajómenetek helyett az egész emberiség tagjai legalább egy percre tisztelettel megállhatnának, és a haldokló vagy éppen akkoriban kihalt nyelvekre emlékezhetnének.
Jóval később szabad verset írtam erről a tragédiáról. Vidékünk téli pompája szülte meg bennem azt a gondolatot, hogy magyar és olasz nyelvű verseimet jelentessem meg egy kötetben. Elkezdtem rendezni, összegyűjteni az új kötetbe illő, oda kívánkozó verseimet. Az egyedül maradt indiánról szóló, imént említett versem szerencsére elveszett. Ekkorra ugyanis teljesen új formában született meg bennem: gondolkodás nélkül a dantei megoldás tolult a tollamra. Nem valamilyen rangosítás miatt, hanem egyszerűen azért, mert felfogtam, hogy erről az iszonyatról nem lehet és nem szabad másképp beszélni. Az indián házaspár gyermeket vár. Csak ők ketten beszélik áldott nyelvüket. Az anya meghal szülés közben. A gyermek életben marad, de az adott nép számára minden létkötelék szétszakadt (logika szerint már korábban is, de a logika olykor hadilábon áll a legszentebb érzéssel: a szeretettel). Az apa azt éli meg, hogy ez nem lehet igaz. Az anya arcát a gyermek csak úgy láthatja meg, ha megtanítja neki ősi nyelvét. Ezt az apa megfogadja.
„A csönd – Il silenzio” című kötetemben negyven költeményem szerepel két nyelven. A szívben megszülető, de soha ki nem mondott hangokat is szeretném valamelyest megsejtetni az olvasóval. Csönd-verssel kezdődik és hasonlóval zárul. Adott helyzetemben bő elemzést eleve nem mondhatok, hiszen amit a szerző művéből kihagy, azt szerintem később kockázatos „belemagyaráznia”. Vallani, természetesen, szabad munkájáról. Épp a csend kapcsán él bennem az igazi nagy öröm, hogy két – szerkezeti elemek, szókincs terén – nagyon eltérő nyelven szólalhattam meg, és a visszajelzések alapján annyit elárulhatok, hogy az olasz változat is eredetiként hat. Ezzel nagyon fontos küldetésemet teljesítettem, hiszen mindig is hittem abban, hogy nyelvünkben megvannak azok a zenei és egyéb költői lehetőségek, amelyeket oly sokan csodálnak meg az olaszban.
8. Ön többszörösen is kötődik Kazinczy Ferenchez. Helyileg, hiszen hatvan éve Sátoraljaújhelyen van az otthona. Tudományosan, mert főiskolai tanárként, az irodalomtörténet tudósaként kiválóan ismeri és érti Kazinczy életművét. És érzelmileg, elég, ha az megemlítjük, hogy 2009-ben, a Kazinczy-évben Ön Kazinczy küldetése címmel kétnyelvű (magyar és olasz) eposzt jelentetett meg a széphalmi mesterről. Kérem, hogy útravalóul, A Magyar Nyelv Múzeuma honlapja olvasóinak mondja el hitvallását Kazinczy küldetéséről, jelentőségéről, ránk hagyott örökségéről.
Gyakran kérdeztem meg a tanítványaimtól, hogy tudnak-e arról, hogyan ünnepelték meg Kazinczy Ferenc kilencvenedik születésnapját. Mit kapott volna ő, ha történetesen megéli, eléri azt a szép és magas életkort. A századik születésnap jut a mai fiatalok eszébe. A kilencvenedik rejtély.
Rejtély bizony és iszonyat, mert ha a mester akkor is élt volna - itt, széphalmi otthonában, esetleg épp ezen a jeles napon kapta volna meg az értesítést: két nappal korábban végezték ki szeretett gyermekét. Kazinczy Lajos a gyilkos golyók felsüvítése előtt öt nappal töltötte be huszonkilencedik életévét. Hogyan „ünnepelt” az aradi börtönben? Sólyomszárnyon szállt az idő, és ő már a vértanúságra készült. Október hatodikának a halál-kövülete vette körül. Tudta, hogy nincs irgalom. Tudta, hogy a fegyverek hamarosan a szívére néznek, és ebben a szívben egyetlen vágy élt, mégpedig az, hogy végső pillanatban legyen ereje elmondani legforróbb, legáldásosabb imáját, fohászát: „Isten, ne hagyd el szerencsétlen hazámat!”
Olyan mártírológia áll előttünk, amelyet az igazságtalan győztesek, a hamisan szerzett jólét haszonélvezői sohasem fognak megérteni. Szólhatunk hozzájuk angyalok nyelvén is. Ők süketek maradnak. Hűségesek sátáni önmagukhoz. Miért írtam én akkor minderről eposzt, ráadásul magyarul és olaszul is?
Egyszerűen azért, ami velünk történt. Vannak események, amelyek kitörülhetetlen nyomot hagynak az emberi lélekben. Vannak sebek, amelyek egyre égetőbben fájnak. Egyre nagyobb kín az a közöny, az a sok hamis és hazug hang, amely legnagyobbjainkat körülveszi. Az ember egy idő után egyre inkább azt érzi, hogy nem hallgathat, mert ezzel a hazugságot, az igazságtalanságot fogadja el. Kazinczy megítélése körüli zűrzavar a nemzeti tudat gyengülését, de még inkább előre megfontolt szándékkal elkövetett gyengítését mutatja. Beleillik abba a „rendbe”, amely ellen csakis tiltakozni lehet. Ennek a része az is, hogy most egy intézményes, kánonos csontbrigád Sütő András életművét szeretné kiiktatni a magyar irodalomból.
A reánk zúdult halál-éjszakát a remény fényeivel kell felderíteni. Az imént a közönynek, a gyűlöletnek, a rossz szándéknak a jéghegyéről beszéltem. A pusztába kiáltott szó keserve tört fel belőlem, de akiben hit és küldetéstudat létezik, lobog, az tisztában van azzal, hogy az éremnek másik oldala is van: léteznek még tisztességes, jövőt kívánó emberek is. Hozzájuk kell szólni soha el nem múló bizalommal!
Kazinczy Ferenc magyar Laokoon volt. Sorsa végkifejletében, a család iszonyú szenvedéstörténetében Dante Ugolino nevű szereplőjére is hasonlít. Ami a magyar és az olasz családdal történt, azt a következő szavak fejezik ki a legtökéletesebben:
„Kő vagy, ha nem sír benned is a lélek
elgondolván, ez mily érzésre keltett;
ki itt sem könnyez, mit könnyezne még meg.”
(Babits Mihály fordítása)
Petőfi Sándor vátesz volt. Jövendölései beteljesedtek. Kazinczy kapcsán is sejtette-e a jövőt. Tudta-e, hogy az apai küldetésnek ilyen folytatása lesz? Ez titok, és tudtommal ezen senki sem tűnődött. Ha megtette is, nem szólt róla.
Petőfi Sándor 1847. július 10-én érkezett Újhelybe. Kazinczy Gábor vendége volt. Széphalmi emlékeit egy költeménye, gyönyörű és megrázó prózai sorai őrzik. Most csak egy mondatát idézem: „Kötelessége volna minden emelkedett lelkű magyarnak életében legalább egyszer odazarándokolnia, mint a mohamedánnak Mekkába.” A látott, a tapasztalt, a megélt bajok ellenére ez a kijelölés, meghatározás egyszerűen döbbenetes. Petőfi ugyanis nem dicsérgetett felelőtlenül senkit. Egyetlen elődje vagy kortársa kapcsán a magyar irodalomnak ilyen szent helyéről nem beszélt. Lángész volt, hérosz: Kazinczy küldetését látta meg, és örökre kijelölt egy olyan kultikus helyet vele kapcsolatban, melyet az idők viharai nem söpörhetnek el, nem pusztíthatnak el, mert azt a legmagasabb erkölcs, a legnagyobb minőség védi. Mennyire illő és üdvös volt, hogy Pásztor Emil ezen a szent helyen álmodta meg, képzelte el a Magyar Nyelv Múzeumát. Ezt az egyedüli intézményt nyelvünk szépsége, ereje élteti, az a csodálatos áramlás, amely az idő legtitokzatosabb mélyéről juttatja fel hozzánk a magyar lélek aranyát; térbeli helyét Kazinczy Ferenc kivételes nagysága, áldásos, önfeláldozó tevékenysége határozta meg, de meggyőződésem szerint legfőbb szellemi patrónusa Petőfi Sándor.
Olyan erő van itt jelen, amely minden gondunkban, bajunkban éltető forrásként tör elő. A görögök a világ köldökéről beszéltek, és úgy érezték, hogy az Delfíben jelen volt. A kereszténységnek ilyen erejét hirdeti Assisi és több más megszentelt hely. Kazinczy munkája, Petőfi áldása révén ilyen szent hely nekünk Széphalom: nyelv és irodalom úgy van itt jelen, hogy a teljességet érezzük. Az idők végezetéig lobogó erőt, hitet, reményt és azt a határtalan szeretetet, amely minden csonkaságtól megmenti lelkünket.
Petőfi Kazinczy teljességét látta meg. Nem akadt el a részletekben. Idézett mondatában „emelkedett lelkű” magyarokról beszél. Az ő példaképük, létüknek ihlető forrása Kazinczy Ferenc. Épp ilyen szemlélet alapján a „fentebb stíl” nem zavarta meg nagy tiszteletét. Őbenne még megvolt a tisztánlátás képessége: a bolhát nem nézte elefántnak. Lám, a zsarnokságnak, a diktátoroknak a fő ellensége Kazinczyban a leglényegesebbet fedezte fel: azt a rendkívüli személyt, aki végtelenül (hasonlíthatatlanul) sokat adott nemzetének.
