Kazinczy 250 éve

1759. október 27-én született Kazinczy Ferenc, akinek életművét az egyik legjobban feldolgozottnak mondhatjuk: nagyon sokan és sokat írtak róla. Saját munkái – a korabeli kiadású könyveivel és a levelezésével - több, mint félszáz kötetben állnak a mindenkori olvasók rendelkezésére. Nem könnyű olvasmányok, mert – noha nyelvújító írta őket – magukon hordják a nyelvújítás előtti magyar nyelv nehézkességének, botladozásainak, útkeresésének nyomait. Nehéz a feladata annak is, aki az előtte tornyosuló kötetekben azonnal rá akar találni a költőre, az íróra, a nyelvművelőre, a kritikusra, a fordítóra, a naplóíróra, a levelezőre, a művelődésszervezőre, az irodalom-esztétára, az ízlésreformerre, az útirajzok, tanulmányok, publikációk szerzőjére, esetleg a köztársaságpárti forradalmárra vagy a jozefinista polgárra, aki derék hazafi és kozmopolita is egyben. Akármelyik arcának a megvilágításához az egész életművének áttekintése szükséges.

Viszont az alkalmi olvasóhoz közelebb hozzák életművét az epigrammái, melyek közül némelyik szállóigévé lett, pl.: „Jót és jól! Ebben áll a nagy titok...”    Vagy – érdeklődéstől függően – megismerkedhetünk személyében a nagy levelezővel. A két tucatnál több kötetbe foglalt, tőle és hozzá írt, sok ezer levél ezen túl az irodalom-, a művelődés- és kortörténet kimeríthetetlen adaléktára. Az irodalompolitikai céljainak alárendelt lírai (pl.: Tövisek és virágok. Széphalom, 1811., Kazinczynak Poetai berke. Pest, 1813.) és prózai alkotásai, (pl.: Bácsmegyeinek öszveszedett levelei. Kassa, 1789., Szent történetek. Széphalom, 1831. ), a fordításai (pl.: Bessenyei, Cicero,  Gessner, Goethe, Herder, Lessing, Marmontel,  Molière, Pyrker J. László, La Rochefoucauld, Sallustius, Shakespeare, Sterne,  Wieland, stb.), tanulmányai (pl.: A Magyar Nyelv polgári nyelvvé emelése felől. Pályaírás. Széphalom, 1808., Orthologus és neologus nálunk és más nemzeteknél. Széphalom, 1819.) és cikkei (pl.: Nagyság és szépség diadalma. Napoleonnak és Luizának mennyegzőjöknél., Sárospatak, 1810., Tudósítások a Rákóczy-ház genealógiai ismeretének megigazítására. Sátoraljaújhely, 1827.)  mellett, a mai olvasó érdeklődésére is számot tarthatnak útirajzai (Magyarországi utak., Útja Pannonhalmára, Esztergomba, Váczra. Pest, 1831., Erdélyi levelek. 1817.),   s még inkább az önéletírásai, melyek „Pályám emlékezete” (1816),  „Fogságom naplója” (1828), s később „Az én életem” (1759-1781)   stb. –címekkel jelentek meg. 

Apja – Kazinczy József - és édesanyja  - Bossányi Zsuzsánna – Érsemjénben kötöttek házasságot és kilenc gyermekük közül Ferenc látta meg itt elsőként a napvilágot. Apai ágon a köznemesi kazinczi és alsó-redmeczi Kazinczy család sarja, melynek tagjai a XVII. századtól játszanak közéleti szerepet és megjelennek Borsod, Abaúj, Zemplén, Ung, Szabolcs és Bihar vármegyékben. Anyai ágon a nagybossányi és nagyugróci Bossányiak Trencsén, Túróc, Bars megyékben birtokosok a XIII. századtól és a nemzetség nem egy tagja országos tisztségre, főnemesi rangra emelkedett. Mindkét család közös vonása az, hogy sorsukat a Rákóczi -szabadságharc határozta meg és társadalmi helyzetük a nagyságos fejedelem szolgálatában teljesedett ki, s rokoni szálak fűzik őket az említett régiók szinte valamennyi nemesi családjához, közöttük is közvetlenül a kóji Komáromi, Rhédey, Péchy, Fráter, Szirmay, Viczay, Makay, Ragályi-családokhoz.
Mivel a szülők az alsó-regmeci birtokra költöztek, Kazinczy pedig a nagyszülőknél maradt, gyermekévei Érsemjénhez kötődtek, ezzel együtt Nagyváradhoz és Debrecenhez, tarkítva a Partiumból a Felvidékre – szüleinek abaúji, zempléni birtokaira - történő, rendszeres utazásokkal. A világról alkotott képet és a szülő -modellt tehát első renden az érmelléki táj és a nagyszülők adták az írónak. A Bossányi-nagyapa nemcsak a település, hanem Bihar vármegye karakteres személyisége. A gyermeki lélekbe bizonyára mélyen bevésődött a határozott, olykor a pálcát, mint a nevelés tekintélyt teremtő eszközét használó nagyapa alakja, aki nemcsak szigorú, de segít a rászorulókon, egyaránt törődik a körülötte megforduló, különféle rendű és rangú emberekkel; akihez messziről eljönnek tanácsot kérni; s aki latin és német folyóiratokat járat és napi elfoglaltságként diktál leveleket.

Az iskolai tanulmányok Érsemjénben kezdődnek, s megfordul ilyen címen Debrecenben, Késmárkon, Sárospatakon, Kassán, Eperjesen, Pesten. Ezek között a Sárospatakon eltöltött, teológiai és jogi stúdiumokkal megtoldott évtized a legjelentősebb. Kazinczy visszaemlékezéseiben valósághűen festi meg a nem éppen fénykorát élő pataki Kollégium mindennapjait: több bennük a kritika, mint az elismerés. Nehézményezi, hogy túl nagy hangsúlyt kap a latin nyelv és a hitoktatás, kevesebbet a történelem és az irodalom; a tanárok nincsenek hivatásuk magas fokán; a diákok körülményein javítani lehetne; a könyvtárban nincsenek meg a modern világirodalom alapművei, stb.   Ugyanakkor megállapítható, hogy az itt megalapozott klasszikus műveltsége egész élete folyamán jó szolgálatot tesz. Itt szerzi a meghatározó élményeit a világirodalmi és hazai olvasmányok terén, sőt, itt mutatkozik be először önálló publikációval a közönségnek - saját fordítással és eredeti szerzőségű alkotással - a későbbi irodalmár. Emellett az egyes tanárokkal és diáktársaival – mint ahogy magával az intézménnyel is – szoros, tartalmas kapcsolata alakul ki, mely élete végéig nem szakad meg.

A joggyakornoki évek után királyi táblai jegyző, zempléni aljegyző, éveken át a felekezeti iskolák inspektora, táblabíró. Gyakran utazik Bécsbe és Pestre, ahol megismerkedik a kortárs szellemi élet kiválóságaival.
Belép a szabadkőművesek ezoterikus szektájába, nagy reformokról ábrándozó reménységgel. Orpheus –néven a miskolci „erényes cosmopolitához” –nevű páholy tagjává avatják 1784-ben, ahol a titkári tisztet tölti be. Fichtenbaum Kálmán –álnéven tagja az önképző köri célzattal alakult Rózsa Rendnek. Azonban egy év sem telik bele, s a jakobinus összeesküvés ürügyén mind a szabadkőműves páholyok, mind az olvasókörök működését betiltják, az illegálisan tovább éltetett páholyok tevékenységében Kazinczy már nem vesz részt. Önvallomásából kiviláglik, hogy a páholyokkal kapcsolatban tud disztingválni: a „vad libertinismusokról” ismert szabadkőművesekkel nem kíván együttműködni.   Mi vonzza akkor mégis a páholyok felé? Úgy gondolja, hogy ez a titkos társaság a jó emberek, az erényeket és érdemeket mutatók közössége, az emberi szív iskolája. Az egész országot behálózó szervezetben a származási és vallási kiváltságok eltűnnek, hiszen akár az uralkodójával is egyenrangú tag lehet valaki. A felvilágosodás eszméinek a hirdetésére ideálisnak tekinti ezt a kört, ahol a szabadgondolkodást nem cenzúrázzák és a haladásnak mindenki elkötelezett. Egy szóval: irodalmi missziója eszközének, a felnőttoktatás, a nőnevelés  fórumainak szeretné használni az itt adott kereteket és javaslatot tesz arra, hogy a páholyok latin és német nyelve helyett a magyar nyelvet használják. Amikor idősebb korában nosztalgiával gondol a tiszavirág életű szabadkőművességére, kimutathatóan a nyelv- és irodalomművelő missziójának egykori lehetőségeire gondol. 

Ehhez képest a szakirodalom máig megátalkodott szabadkőművesnek bélyegzi, ráadásul nem téve különbséget az akkori és mai szabadkőművesség között. Ezt megkönnyíti az iskolában nemzedékeken át tanított Kazinczy-kép, mely – az ateista diktatúra szándékainak megfelelően – az „ateista” Kazinczyról tanított, aki kiábrándult a vallásból és legfeljebb a filozófusok istenéről bölcselkedett. A szabadkőművesség ui. bármely vallás gyakorlását megtűri, ha az felszínes, formális, a valóságos hitgyakorlattal, a mély kegyességgel azonban kölcsönösen kizárják egymást. Kazinczy „ateizmusának” bizonyításához a „Vallástalan” c. versére hivatkoztak, mely azonban nem a hitet, hanem éppen a formális, gépies, kiüresedett, értéktelenné vált vallásgyakorlást hagyja maga mögött. Az „ateista” Kazinczy bemutatásához természetesen el kellett hallgatni az imádság-fordító, sőt, imádság-szerző Kazinczy arcát,   a katekizmust írót, a Bibliát saját szavaival elbeszélőt, a Bibliához bevezetést és történeti magyarázatokat kiadót,   mint ahogy nem kapott hangsúlyt a református felekezetéhez való hűsége – ami miatt elveszítette inspektori állását – és az sem, hogy egyházi tisztségviselőként ugyanolyan hallatlan munkabírással és buzgalommal dolgozott egyházközségéért vagy a református Kollégiumért, mint irodalmi missziójáért; a vallását az életével hitelesítve. Leveleiben pedig első sorban nem deista filozofálással találkozunk, hanem személyes hitvallással, amit azokkal osztott meg, akik ezt értették és épülhettek egymás hite által. Ha mindezeket nem hallgatjuk el, akkor a miskolci lózsiban pusztán a fogsága előtti, 24 éves fiatalembert találjuk, a fogsága utáni, érett Kazinczy azonban a keresztyén hite, felekezete szerint integrálódva, kora szellemi viszonyai között bontakoztatta ki hivatását.

Karrierje tehát ígéretesen indul, de a jakobinus káté olvasásával és továbbadásával belesodródva a köztársaságpárti összeesküvésbe, halálra ítélik, majd ezt enyhítve, börtönbe csukják. Budán, Brünnben, Obrovicban, Kufsteinben, Munkácson raboskodik, összesen hét évig, azaz 2387 napig. 1801-ben szabadul. Az élete megmarad, szabadságát visszanyeri, de a közéleti pályafutásán beteljesedik a halálos ítélet: semmiféle hivatalra, sem közéleti szerepre, semmilyen téren nem számíthat, ráadásul, amellett, hogy a börtön-évek tönkre teszik anyagilag, a családját is megsarcolják, s ez némiképpen elidegeníti tőle szeretteit. Súlyos – halálosnak mondott – betegségbe esik, lemondanak róla, mélypontra kerül.

Azonban a felgyógyuló, talpra álló Kazinczy Ferencben egy új embert ismerhetünk meg. Megpróbál – a családja elvárásának megfelelően – gazdálkodni a számára juttatott birtokrészeken, de a számos kísérlete ellenére, nem ez marad az a terület, amelyen maradandó babérok teremnek a számára. Viszont családot alapít: feleségül veszi gróf Török Sophiet, egykori kassai felettesének a nála két évtizeddel fiatalabb leányát. Befejezi az általa tervezett és elnevezett széphalmi kúria építését. Sorra születnek gyermekeik : Iphigenia - aki gyermekként meghal - Eugénia, Thalia, Ferenc, Antal, Iphigenia, Bálint és Lajos. Utóbbi az, aki majd az aradi vértanúkat követi a mártíromságukban. Irodalomszervező levelezésének 80%-a a fogság után születik. Főbb lírai és prózai munkái az 1810-es -1820-as évek termékei, s ezek derekán tekintik országosan irodalmi vezérüknek barátai és az eszmeiségével egyetértők, mint Báróczy Sándor, Berzsenyi Dániel, Dayka Gábor, Fáy András, Kis János, Kölcsey Ferenc, Szemere Pál, Virág Benedek és még sokan mások, főként az ifjabb nemzedék neológusai.

Irodalmi viták elindítója vagy kiváltója, de mindenképpen főszereplője éveken át, s korát megelőző állásfoglalásai, kritikái fölött nem egyszer összecsaptak az indulatok. Legjelentősebb a nyelvújítás ortológus-neológus –vitája. Voltak és vannak, akik úgy gondolják, hogy a nyelvet meg kell hagyni abban az állapotában, ahogy van és nem szabad rajta mesterségesen változtatni, mert azzal csupán rontani lehet. Kazinczy ezzel az ortológus szemlélettel szemben a nyelvújítást megkerülhetetlennek tartotta, számára ez nem volt vitatéma. Az egyetemes irodalomtörténetből tudta azt, hogy a klasszikus – görög és latin – nyelvek ugyanúgy nyelvújításon mentek keresztül, mint a modern nyugati nyelvek, melyeknek nagy olvasmány-élményeit szerette volna magyarra átültetni. Harcolt azért, hogy a közigazgatás nyelve a magyar legyen, amikor ettől a bécsi udvar még elzárkózott.   Szerette volna ország-világ előtt bizonyítani, hogy a magyar nyelv modernizálható és alkalmas a legkiemelkedőbb világirodalmi teljesítmények tolmácsolására. A vitát annyiban vállalta fel, amennyiben az arról szólt, hogy milyen módszerei és korlátai fogadhatók el a nyelvművelésnek és újításnak? Szerinte minden tehetséges író, költő, aki eredeti műveket alkot, egyúttal nyelvújító is, mert a munkáival gazdagítja a nyelvet. De felhívta a figyelmet arra, hogy a nyelvújítás kérdéseihez azok szóljanak hozzá, akiknek képzettségük és rátermettségük, azaz nyelvfilozófiai szemléletük, kellő irodalmi tájékozottságuk, érett ízlésük és esztétikai érzékük van.   Nyitott ugyanakkor az ortológus szemlélet értékeinek elfogadására, egyetértve vele abban, hogy a nyelv fejlesztését és pallérozását magának az anyanyelvnek a természete engedi és valósítja meg.

A viták néha elmérgesedtek. A Kazinczyt eleve elutasítók, az őt kevéssé értők, de vele szemben előítéleteket táplálók, a vele mindenképpen vitázni akarók, a kritikáitól sértett szerzők diktátori hajlamokat tulajdonítottak neki; vádolták azzal, hogy a népszerűséget hajhássza, s a gőgös, hiú, pletykás, veszekedős, irigy természete rejtőzik a javító szándéka mögött. Sokan Kazinczy ellen fordultak, s bár formálisan kezet nyújtott ellenfeleinek és kereste a kiegyezést, a csatározások eredménye mégis az lett, hogy az általa teremtett irodalmi központ a személyével együtt háttérbe szorult és provincializálódott. A nyelvújítás küzdelmét megnyerte, megérte, hogy a közigazgatás nyelve részlegesen a magyar lett, s az ellene ágáló ortológusok sem nélkülözhették immár azt a több ezer kifejezést, melyeket a nyelvújítók alkottak, s amelyeknek jogosultságát az elterjedésük és további használatuk igazolta. Nyelvünk gazdagabb, irodalmunk színvonalasabb, ízlésünk kiforrottabb lett munkálkodása nyomán.

Mindezt azonban a kortársak – barátait kivéve - nem köszönték meg. Kazinczy kapcsolati köre beszűkült. Zemplén vármegye levéltárát rendezte, naponta Széphalomból a megyeközpontba, Sátoraljaújhelybe gyalogolva. Az itteni református egyházközség főgondnokaként, rátermetten és eredményesen végezte szolgálatát. A Tudományos Akadémia tagjává választották, utoljára utazott és útirajzokat írt 1831-ben, amikor hazatérve a fővárosból, a kolerajárvány elragadta. Felesége és legszűkebb háznépe kísérte utolsó útjára. Tisztelői megpróbáltak segíteni rászoruló családján, árváin, s ebbe a Tudományos Akadémiát is sikerült bevonni, de ezek a próbálkozások elhaltak azon a nagy igyekezeten, amellyel a reformkor éppen Kazinczynak és barátainak az álmait valósította meg nemzeti színházzal, múzeummal, könyvtárral és az egész nemzeti intézményrendszer kiépítésével.

Negyed századdal halála után megjelenik azért a közvéleményben a kegyelet hangja és „nyelvünk angyalát”, a „széphalmi mestert” már „Ámor ősz papjaként”, a „magyar nemzet megmentőjeként”, „szentelt magyarként” emlegetik. Petőfi hirdeti meg, hogy legalább egyszer minden magyarnak el kell zarándokolnia a „szent öreg” sírjához Széphalomba   és Tompa Mihály énekli meg alakját, mint amely „örök felleg magas tetőn.” (Kazinczy Ferenc emlékezetére. 1859.)

Kazinczy 250 évéhez a kultusza is hozzá tartozik. Ennek az első fölelevenítésére az 1848-asszabadságharc leverését követően, az elnyomatás korszaka után, születésének centenáriumi ünnepén kerül sor és Erdélyi János pataki tanár – filozófus, néprajzi gyűjtő, költő, könyvtárnok - tevékenységéhez kapcsolódik. Ennek köszönhetően 1859-ben nemcsak Széphalomban, hanem országosan – a Kárpát-medencében – sokfelé megemlékezéseket tartanak, emlékhelyeket létesítenek, szobrokat emelnek tiszteletére.

A kultusz része a Kazinczy-körök, társaságok alakulása. A pataki Kollégiumban 1862-ben alakul Kazinczy Társulat, 1898-ban a Felvidék fővárosában a Kassai Kazinczy Kör, 1902-ben a Zemplén Megyei Kazinczy Kör, 1917-től a Kassai Kazinczy Társaság, 1984-től a Kazinczy Ferenc Társaság kezdi meg tevékenységét – hogy pusztán a jelentősebbeket említsük.
Széphalmi családi temetkezési helyét emlékkerttel veszik körül. 1873-ban ugyanitt, az egykori kúria helyén, Kazinczy-relikviákat bemutató Mauzóleum épül, mellette 2008-tól immár a Magyar Nyelv Múzeuma várja kiállításaival a látogatókat

Kazinczy életműve nemzedékről nemzedékre tucatnyi irodalmárnak ad elfoglaltságot, mégis úgy érezhetjük, hogy ennek a hagyatéknak még mindig vannak fehér foltjai. Ha Kazinczy 250 évének a tükrében tekintünk a nyelvrontás özönvizében még kitartó nyelvművelő szigetecskéinkre, a lebontásra kerülő nemzeti intézményekre, az oktatás szomorú helyzetére, ízlés- és magatartáskultúránk szétzüllésére, a kérdésessé váló irodalmi színvonalra, akkor nem csupán Kazinczy programjának időszerűsége kerül érdeklődésünk homlokterébe, hanem megszólít bennünket figyelmeztető kérdése is : mi marad így gyermekeinknek, unokáinknak az anyanyelvünkből és az egykor sok küzdelemmel, századokon át megépített, gazdagított magyar irodalmi műveltségünkből?

Sárospatak, 2009.
Kiss Endre József

Petőfi Irodalmi Múzeum - A Magyar Nyelv Múzeuma| 3988 Sátoraljaújhely-Széphalom, Kazinczy utca 275.
Telefon:
  +36 47 521 236 | E-mail: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. | FaceBook: facebook.com/nyelvmuzeum | GPS koordináták: 48.436420, 21.622054

Nyitvatartási idő: hétfő kivételével mindennap | Nyári nyitvatartás:  április 1-től, 9-től 17-ig | Téli nyitva tartás: november 2-től, 8-tól 16-ig.

lablec logosor