Kazinczy és kora
Három idézetet választok mottóul, amelyek alapul szolgálhatnak témánk fölvázolásához. Kazinczynál így fogalmazódott meg az a szállóigévé vált megállapítás, hogy „nyelvében él a nemzet”: „A nyelv … a nemzeti léleknek mind igen szép képe, mind hív fenntartója s ébresztője.”
Kazinczy Ferenc életében meghatározó szerepe volt a folyamatos jobbításnak, hiszen a magyar irodalmat és a magyar nyelvet igyekezett jobbá tenni, megújítani. Ennek az eszmének egyik forrása volt számára a hasonló jobbító szándékú és gondolkodású emberek csoportja. Ezeket a felvilágosult elméket a korban talán a leginkább a szabadkőműves páholyokban lehetett megtalálni.
„A magyar szabadkőművesség akkori [XVIII. századi] terjedelméről és vezér férfiairól nincsen biztos tudomásunk; irányelveit, beléletét és működését mély fátyol borítja, melynek fellebbentésére csak az imént kezdődtek az első szerény kísérletek. Az általános homályból csak egy alak magaslik ki: Kazinczy Ferencz, a nagy reformátor a nyelv és irodalom terén."
„Én nékem a kőművesség oly társaság, a mely egy kis karikát csinál a legjobb szívű emberekből, melyben az ember elfelejti azt a nagy egyenetlenséget, a mely a külső világban van, a melyben az ember a királyt és a legalacsonyabb rendű embert testvérének nézi, amelyben elfeledkezik a világ esztelenségei felől, s azt látván, hogy minden tagban egy lélek t. i. a jónak szeretete dolgozik, örömkönnyeket sír, a melyben sokkal biztosabb barátokat lél, mint a külső világban; …”[1]
Kazinczy Ferenc korában Magyarország a Habsburg Birodalom szerves részét képezte, bár jogilag önálló királyság volt, de 1687-ben a magyar rendi gyűlés a Habsburgok javára lemondott a szabad királyválasztásról. Ha ezt a korszakot szeretnénk megismerni, vagyis a XVIII. század második felének történetét, meg kell ismernünk azokat a személyeket, akik ekkor a birodalom meghatározó egyéniségei voltak.
