A képi megjelenítés és vele együtt az írás az emberi kultúra kialakulásával egy időben született, és azzal együtt kezdett el változni, fejlődni. Manapság az életünk minden területét az informatika határozza meg, digitalizálódik az írásunk és az emberi kommunikáció is. De vajon eljöhet-e az az időszak, amikor újjáélednek és felerősödnek a hagyományos minták és viszonyok? Sikerülhet-e az, hogy ebből a virtuális világból visszavezessük az embereket a hagyományos nyelvi formákhoz és eszközökhöz, a tudatos nyelvhasználathoz, a kézzel íráshoz?
Az ember a történelem során mindig is fontosnak tartotta, hogy nyomot hagyjon valamilyen módon. Amikor még nem formált és utánzott saját maga alakot, már akkor is készített lenyomatot. Olyan formáról, amely képvisel valamit vagy valakit, általában a nyomhagyót. A kép és az írás is arra szolgál(t), hogy az ember rögzítse az elillanó gondolatokat, megörökítse a futó jelenségeket, a nyomhagyással később is felidézhesse a pillanatnyi élményt, hangulatot, állapotot.
A gondolatok rögzítésének első és legegyszerűbb módja a rajzolás. Az ősemberek által készített barlangrajzok a barlangok nehezen megközelíthető részein kaptak helyet. Készítésük célja nem a díszítés volt, hanem mágikus funkciót töltöttek be.
A képek jelképekké formálódnak, és kialakul az írás első formája – a képekben való írás, vagyis a képírás (sumér ékírás, egyiptomi hieroglif írás). A képek egyre jobban egyszerűsödnek, és egyre jobban kezdenek azokra a grafikai jelekre hasonlítani, amelyeket ma hagyományosan betűknek nevezünk.
Az írás kialakulásával kezdetét veszi a történelem dokumentálása. Az írásbeliség megteremtette annak a feltételét, hogy a történelem fontos pillanatait rögzítsék, így megörökítsék az utókor számára.
Az írás sokáig csak az írástudók kiváltsága. A rómaiaknál a rabszolgák dolga volt. A kódexek írása és másolása pedig a kolostorok falai között dolgozó szerzetesek feladata, később királyi udvarokban könyvíró műhelyek is létesültek. A román kori templomok falait festményekkel borították, melyek Nagy Szent Gergely elgondolása szerint a szegények – az olvasni nem tudó emberek – bibliájává lettek. Ezek a képek bibliai eseményeket jelenítettek meg, a hívek tanítása céljából. A kép és a szöveg szorosan kapcsolódik egymáshoz: a képek szövegeket illusztráltak, a szövegek képeket írtak le.
A könyvnyomtatás feltalálása felgyorsította a könyvek megjelenésének folyamatát. A 19. század első felétől tömegesen jelennek meg az új médiumok: távíró, telefon, fonográf, mozgókép, rádió, televízió, magnetofon, írógép, fénymásoló. A 20. század második felében a számítógép, majd az internet megjelenésével fokozatosan kezd terjedni az informatika a társadalmi rétegekben. A 21. században a notebook-ok, tabletek, okostelefonok segítségével bármilyen információhoz azonnal hozzáférhetünk, rögzíthetjük, tárolhatjuk, nyomtathatjuk, ily módon az írott betű egyre inkább a háttérbe szorul.
Az információk elsődleges hordozóit már nem a könyvek soraiban találjuk meg, hanem többnyire sík felületeken: fotón, képernyőkön, vetítővásznon. A fényképek, a filmek és a videók mind arra szolgálnak, hogy a szövegeket elképzelhetővé tegyék. De a kép és a szöveg szoros kapcsolata megbomlani látszik. Mintha a képek háborút indítottak volna a szövegek ellen. Az írni és olvasni nem tudó környezethez hasonlóan mintha ismét a képek jelentenék az elsődleges közvetítő eszközöket, melyek segítségével információhoz jutunk.
Hagyományos levelek helyett e-mail-eket küldünk, hiszen gyorsabb. Telefonálás helyett közösségi oldalakon, telefonos alkalmazásokon keresztül üzenünk ismerőseinknek. Pillanatnyi lelkiállapotunkat hangulatjelek segítségével fejezzük ki. A világhálón ismerkedünk és vásárolunk. A társadalom teljesen szakított a hagyományos életvitellel, és a technológia átvette az uralmat felettünk.
Ebben a világban nehéz rávilágítani az embereket, megtanítani a gyerekeknek azt, hogy melyek az igazi értékek az életben. Kultúránk megőrzéséhez, fennmaradásához elengedhetetlen a kézzel írás gyakorlása. Az írásképünk a személyiségünkkel együtt változik, fejlődik. Hasonlóan az ujjlenyomathoz, nincs két olyan ember, akinek egyforma az írása. Az írásmód az író személyiségéről árulkodik, pszichés és fizikai állapotát, valamint főbb képességeit is megmutatja. A kézzel írás háttérbe szorulásával maga a személyiség is háttérbe szorul.
Az olvasás és a kézzel való írás nagyon fontos előnye, hogy az agyunk speciális részeit mozgatják meg, összetettebb gondolkodásra késztetve az agyat. A papíron való kézírás és a könyvolvasás folyamatával mélyebben és maradandóbban tudjuk rögzíteni az ismereteket, mint a billentyűzeten való gépeléssel, illetve a képernyő olvasásával.
Az előbbi gondolat a mai fiatal generáció számára „sablonos” lehet (pedig ezt több kísérlet is bebizonyította, és személyes tapasztalatokkal is alátámasztható). Ez a generáció egy olyan, a digitális technológia által irányított világba született bele, amelyben már elképzelhetetlen kommunikációs eszközök használata nélkül élni.
A mai diákok tanulási szokásai teljesen megváltoztak. A fiatalok hozzá vannak szokva ahhoz, hogy a kommunikációs eszközök segítségével nagy mennyiségű információhoz juthatnak pillanatok alatt. Ezeket az információkat máshogy dolgozzák fel, nem maradandóak, nincs is szükség arra, hogy megmaradjanak, hiszen bármikor gyorsan és könnyen elérhetőek egy okoseszköz segítségével. Az okoseszközök pedig mindig kéznél vannak.
Ez több problémát okoz ma az oktatási rendszerben. A pedagógusok fő gondjai elsősorban a tanítási módszerek területén jelentkeznek, hiszen ilyen körülmények között egyre nehezebb átadni tudásukat a fiataloknak. Az egyetlen „megoldás” ebben az esetben az, hogy az oktatási intézmények „haladnak a korral”. A pedagógiai programok, a tanmenetek fontos része lett, az IKT eszközök (információs és kommunikációs technológiai eszközök) használata. Kötelezően bele kell építeni őket a tanórába, kötelező az elektronikus napló használata. A diákok egyre több olyan feladatot kapnak, melyhez az interneten kell információt gyűjteni (gyakran hiteltelen forrásokból), tudásukról Powerpoint-tal készült vetítésekben számolnak be különböző tantárgyakhoz kapcsolódva, a tanórán digitális táblán tanulják a tananyagot, az órai vázlatokat nem füzetbe írják, hanem tableten gépelik, a lustábbak csupán egy fotót készítenek padtársuk jegyzetéről.
A digitális térben való kapcsolódások sokszor inkább problémákat generálnak, mintsem a tanulási folyamatot támogatnák. Ezeket a fiatalokat – akik beleszülettek ebbe a technológiába, és különösebben nem kellett tanulniuk a használatát – egy olyan elöregedett pedagógus társadalom „tanítja” a digitális közegben, akik maguk is tanulásra szorulnak e téren (és nem is biztos, hogy feltétlenül ebben az irányban látják a megoldást).
Igaz, hogy a tanulási folyamatok így felgyorsulnak, de az elsajátított ismeret minősége és mennyisége egyre jobban csökken. A diákok szépen lassan leszoknak a könyvolvasásról, a kézzel való írásról, hiszen egyre kevesebb szükség van rájuk.
Aztán jön a döbbenet, amikor azzal szembesülünk, hogy a gyermek nem tudja leolvasni az időt az analóg óráról (csak a digitálisról), nem tudja, hogyan kell megírni és megcímezni egy levelet vagy képeslapot, egy postai csekk megírása pedig teljesíthetetlen feladat. De hogyan is tudná ezeket a gyermek, ha senki nem mutatta, senki nem tanította meg neki? 20-30 évvel ezelőtt ezeket az ismereteket mind az iskolában sajátítottuk el. Ha valamit mégsem sikerült az iskolában memorizálni (kevés ilyen dolog volt), azt a szüleinktől, nagyszüleinktől tanultuk meg. Ma egyre jobban csökkennek azok a tananyagok, melyek a gyakorlatiasságra való neveléssel készíti fel a gyerekeket az életre.
Sokszor hangzik el az idősebbek szájából, hogy „ezek a mai fiatalok”. Nem ezek a mai fiatalok a hibásak. A fiatalok fogékonyak mindenre, azokat a dolgokat fogják megtanulni, amit a felnőttek megtanítanak nekik.
A múzeumpedagógiai foglalkozásainkon kiemelt szerepet kap az igényes és tudatos nyelvhasználatra való nevelés. A fiatalokat arra ösztönözzük, hogy minél többet írjanak kézzel, részesüljenek egy olyan élményben, amikor saját fantáziájukra hagyatkozva különféle íróeszközökkel, különböző írástechnikák alkalmazásával nyomot hagynak maguk után, a saját kezük nyomát. A diákok teljes mértékben nyitottak erre az „elavult” eszközre, és nagyfokú érdeklődés fűzi őket a témához, sőt, élvezik! Általában hangot is szoktak adni pozitív véleményüknek. Rengeteg olyan mozzanat történik, ami számunkra természetes dolog, nekik viszont újdonsággal bír. Nagyon gyorsan tanulnak, megértik és elfogadják azt, hogy anyanyelvünk hatékony használata, az olvasás és a kézzel írás olyan értékek, melyek minden nemzeti kultúra alapjait képezik.
A foglalkozások során nyújtott ismeretekkel, tapasztalatokkal, érdekességekkel és élményekkel elsősorban az a célunk, hogy mindenki felismerje és megtalálja benne a saját maga számára legfontosabb értékeket, és ezeket magukkal vigyék a múzeumból egyfajta útravalóként.
Az épületből kilépve viszont, visszakerülnek egy másik intézménybe, ahol a hagyományos eszközök jelenleg a fejlődés útjában állnak. A kérdés az, hogyan tudják ebben a közegben felidézni és használni a kapott útravalókat? Egyáltalán akarják-e, hogy továbbéljenek ezek az értékek? Ők mely értékeket fogják közvetíteni majd a saját gyermekeiknek? Úgy gondolom, értékeink és hagyományaink ápolása és továbbadása a legfontosabb feladatunk, hiszen a magyar kultúra fennmaradásához elengedhetetlenek.
Kesztyűs Kitti
