Klasszikus irodalom. Frissítés most!
KEMECSEI GYÖNGYI
Az én választásom Kosztolányi Dezsőre esett, azért is, mert tőle származik az én kedvenc versem, amit már 30 éve tulajdonképpen a sajátomnak érzek, ez a Hajnali részegség. Nagyon szeretem az ő közvetlen emberi hangját, ahogyan megszólít, ahogy úgy beszélget az olvasóval, mintha egy kanapén ülne mellettünk. És ugyanezzel a közvetlenséggel szólít meg a Hajnali részegségben is, hogy „Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.” És akkor elkezdi mesélni azt a pillanatot, amikor áll egy pesti bérház ablakában, és tulajdonképpen kibontakozik előtte egy hétköznapi csoda, amit talán eddig soha nem vett észre, ez a napfelkelte tulajdonképpen. És számomra ebben a megragadott pillanatban nem is igazán az a pillanat van benne, hanem minden, amit eddig elmulasztunk. Tehát inkább az a nagyon sok elmulasztott pillanat, ami mellett elmegyünk. Nagyon szeretem azt a csendet, ahonnan indul a vers, és egy hatalmas íven keresztül azt a katarzist, ahová megérkezik. Engem oda juttat el ez a vers, ahol én szeretek lenni. Abban a főhajtásban és alázatban, amit aziránt a valami iránt érzek, ami sokkal hatalmasabb, mint az ember. És tulajdonképpen mindig, minden pillanatban ott van körülöttünk, csak azt hiszem, nem állunk meg elégszer, hogy ezeket észrevegyük. Ahogyan a költő is mondja a vers utolsó soraiban, hogy „úgy érzem én, barátom, hogy a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak vendége voltam.”
